Szlovénia

Még nyáron mondta anyu, hogy menjünk már el utazni, nekem van sok szabadságom, neki meg pénze, költeni. Hát jó, mondok magamnak, ha Szlovéniába megyünk, és vezethetek, akkor menjünk. Hát úgy is lett. Volt a dolognak egy nagyobb terve, teljes családi kivonulással, de a húgom jött csak. Ő is kellett azért vezetni.

Szombaton, Lévánál léptük (léptem) át a határt, és mindjárt belekeveredtünk egy építkezésbe, amiből azért kikeveredtünk Lendvához, amelynek egy érdekes művelődési központja, és egy meglehetőst szokványos vára van. Aztán Muraszombat felé vettük az irányt. Ebből extrapolálhatnánk, hogy vasárnap meg Muravasránapot néztük meg, de a vasárnap még messze van.

Volt útközben egy érdekes templom, a templomok közül csak azokat fogom említeni, amelyek valamiért legalább emlékezetesek. Ez egy kicsit fura, hatszögletű volt, meg nem mondanám, milyen, feltehetően azért katolikus, és mindegyik további templom az volt.

Muraszombaton volt egy lerobbant kastély, aztán a Szápári kastély. A felújításon kívül eléggé hasonlítottak volna. Igazából szinte semmit nem néztünk meg nagyon alaposan, és nem mentünk múzeumba, mivel sok minden volt tervben. Említésre méltó egy szovjet hősi emlékmű, melynek felirata, hogy a német-magyar csapatokat a partizánok a szovjet erőkkel űzték ki. Nos, mi most visszajöttünk (mint német-magyar turisták), de ez jelzi, hogy egy kicsit más ott a megítélés.

Aztán irány Maribor, ahol is a szállásunk volt. Már Maribor előtt volt néhány jó kis hegyes rész, de aztán Maribor sokkal magasabb nem is lett, télen itt azért gond lehet a hóval. Azért mi olyan szállásra mentünk, ami láthatóan sí-apartman volt télen. A pályán boboztunk egyet, ami élmény volt, mivel igazán nagy lejtőn ilyet még nem követtem el.

Maribornak van egy óriási Europarkja, ahol ajánlották a parkolást, aztán körbementünk a belvároson. Ebből csak arra emlékszek, hogy van egy vörös Tito-híd, amelynek az alapzatában szökőkutak vannak.

Nem rossz. Továbbá bástyák, meg biztos templomok. Érdekes volt viszont a 400 éves szőlőtőke, amely egy fogadó teljes homlokzatát beterítette, lugasban volt, termett, és fa-vastagságú volt. Ez a világ legöregebb termő tőkéje, nem semmi.

Vasárnap Ptujjal kezdtük, aranyos kis város, várral, érdekessége, hogy van egy hatalmas római sztéléje, meg mindenhol rozsdálló (engem) Don-Quixotéra emlékeztető vasszobrok. A Dráva másik oldaláról nagyon aranyos, mondtam már? Ja igen.

Aztán be az ország közepébe, útközben emlegetésre méltó volt az eset, amikor egy kanyarodó traktorba majdnem belementem, de aztán éppen elfértem. Celje egy fontos város, innen származik ugyanis az a Cillei Urlich, akiről tanultunk, hogy a Hunyadiak korában volt valami kavar vele. Hát valami verekedésben megölték, és látható a koponyája, amelyből hiányzik a fél fogazata. Nyilván visszakézből félig alulról sarabolták le az állát rendezői jobb oldalról.

A reneszánsz udvarház szépséges, és van egy szép kis plafon-freskója.

Bevetettük magunkat a hegyekbe, ahol két rendszeres jelenség övezte utunkat, az egyik, hogy a templomokat felrakták a dombok-hegyek tetejére, ami látványos, ámbár bizonyára sok erőfeszítést kíván a hívektől. Ami meg lehet, mert számolatlanul voltak keresztek, kápolnák az út mellett. Pontosabban majdnem számolatlanul, ugyanis szokásunkká vált, hogy bemondtuk, ha ilyet láttunk: „kegyhely”. Így aztán nem számolatlanul voltak, de meg se számoltuk őket. Ez a vallásos buzgalom egészen a legmagasabb részig elkísért minket.

Kinéztem itt fent magunknak egy jégbarlangot, amit nehezen találtunk meg. Aztán meg 13 kilométert kellett vezetni egy hegyi földúton, végig szakadék mellett. Ezt, és az összes hegyi szakaszt a Móni vezette, anyu nem engedte nekem. Ő kocsija, nem volt mit tenni. A jégbarlang majdnem bezárt, de egy rövid túrát megadtak nekünk. A jég nagy érsz elolvadt, de mutatóban maradt. Júniusban kiváló lehet.

A következő szállásunk Kamnikon volt, de nem volt semmi lefoglalva előleggel, szóval sokszor nem ott aludtunk, ahol kellett volna, pontosabban csak Bledben aludtunk tényleg ott. Kamnyikba későn értünk, mert annyit nézelődtünk, és aztán kerestünk szállást. Végül egy jó helyet találtunk, egy nagy, klasszikus fogadót a város fő utcájában, egy útelágazásnál, ahogy az illik. Jó szoba volt, és jó reggeli is másnap.

Kamnikban köd volt, szóval amikor körbenéztünk a várból éppen nem volt impozáns a látvány. Ez a köd felszállt Kranjba érve, melynek vára már tekintélyesebb, két folyó határolja, van egy tetemes vízesés is rajta. A vár hosszúkás, és majdnem akkora, mint a budai. Van is fent elég sok templom, meg ilyenek. Nem emelnék ki semmit. Itt ismerkedtünk meg a szlovén Petőfivel, akinek nevét nem tudom, de még előfordult később is.

Aztán Bledbe értünk, ahol egy üttörő-sporttábor-nyaraló komplexumban szálltunk meg. Sokkal jobb volt azért, de kicsit volt egy ilyen stichje. Bledben egy fantasztikus tó van, a kilátás magában foglal egy várat egy szikla tetején a parton, egy szigetet templommal odabent, és a Triglavot északon fent.

A víz az olyan 17 fok lehetett, a levegő meg 23, ami oului viszonylatban egyértelműen fürdőidő, így fürödtem egyet. (Úgy volt, hogy Kamnikban fürdőhelyen szállunk meg, volt tehát fürdőgatyám). Nagyot néztek, hogy mit csinálok.

Hát elindultunk délre egy völgybe, de le volt zárva az út, és azt mondták, 15 órakor nyílik. Hát akkor vissza északnak, egy szurdokot megnézni, ahova egy szúk kis hegyi falun át vitt az út. A szurdok gyönyörű volt az alpesi, kékes patakkal, és a végén a vízeséssel. Nagy részt fából kiépített úton mentünk a patak felett.

Aztán megnyílt az út, és kiderült, hogy építkeznek, csak éppen még dolgoztak négy után is. És az volt a helyzet, hogy marhára nem engedtek el minket. Még a szembe irányt csak-csak, de minket nem. Végül az egyik agresszívebb kocsi kiharcolta a szabad utat, megküzdve egy markolóval (tényleg eléje tette a lapátot, amikor agresszívkodott a kocsi). Utána volt egy felső tó, a partján egy kecskével, megállóval, mászni való sziklával. Aztán a tó végén egy másik kis hely, ahonnan ment fel a Vogelre felvonó.

Az felvitt minket ezer méternyi különbséget. Odafent sípálya volt, de amilyen magasan volt, annyira kicsi. Alig pár száz méter volt tovább a csúcsig. Nem igazán érthető, miért. A Triglav onnan jól látszott egyébként, de nem volt hó.

Másnap észak felé Jessenicébe mentünk, ahol nincs semmi érdekes. Tán csak az, hogy itt láttunk a csúcsok ormán havat, mivel északi lejtők voltak. Az érdekes utána a Julia-alpok, itt kezdődik az Isonzói rész. Először orosz hadifoglyok által épített fatemplom, ami azért elég jól néz ki.

Aztán odafent megálltunk, és én felszaladtam az aktuális csúcsra. Sajnos olaszba nem tudtam átnézni, mert az utolsó pár méteres szikla már farmerban veszélyes lett volna. A gerincen legelésző killer-bárányok viszont megtámadtak minket, amikor elővettük a szendvicset. Nyilván erre a kulcsjelre voltak idomítva.

Lefele pedig az Isonzó forrása, amelyet nem találtunk, de aztán annál jobb volt. A hegy oldalán egy hasadékból tör elő az Isonzó. A megközelítés sziklamászás, ami azért ki van drótozva, szóval ha valaki nem félős, és fiatal, akkor nem gond. A többieknek gond. A hasadék félelmetes, csak azért nem veszélyes, mert gyönyörű, kék vízzel van tele. Azért durva lehet beleesni.

Aztán a monarchikus katonai temető, majd egy igazán nagy vízesés, ami szintén egy forrásból tör elő, egy sziklahasadékból. Ezt távolról fényképeztük le, állítólag száz méter csak a tényleges vízesés.

Kinéztem még a Szentlélek-templomot, ahol az elesettek nevei vannak felsorolva. Szintén egy fa-templom, nagyon szépen díszítve kívül és belül.

Viszont a Jagorcán van, ami egy kis hegy. Nos oda is egy igen hosszú szerpentin vezet, ami földút a szakadék felett. Ráadásul visszafele kilométereken át próbáltunk megelőzni egy hazatérő tehéncsordát.

A nap olyan hosszú volt, hogy végül megint Kamnyikba mentünk, mert az egy biztos pont volt az életünkben. Volt egy Skofja Loka nevű helyiség, ami Szlovénia leglátványosabb városa, de eléggé le van robbanva. Szlovénia állítólag igen fejlett, de azt láttuk, hogy még sincs olyan sok pénz felújításra. Akik tehát valami gazdasági fellendüléstől rövid időn belül hasonló látványosságot várnak itthon, azok igen naivak (hallani ilyen reklamációt). Szlovéniában a kocsik szinte mind jobb, nyugati kocsik, de a házak meg a legnagyobb város frekventált helyein is lehetnek romosak. Szóval Magyarországnál alig jobb.

Nos, Skofja Lokában nem lett szállásunk, tehát Kamnikba mentünk vissza, „A császárhoz” nevű fogadóba. Itt egyébként Ferenc József képe vegyesen van lovas és playmate képekkel. Igen érdekes.

Az utolsó napon Ljubjanába mentünk, ahol gyakoroltam a városi vezetést. Így tehát az van, hogy Ljubljanában előbb vezettem érdemben, mint Pesten fogok. Hasonló volt egyébként. Legalábbis remélem, hogy itt nem lesz sokkal rosszabb.

Ljubljanában sok templom, meg minden, ami a fővároshoz kell. A berendezkedése hasonló a fővárosunkhoz: a pesti oldal lapos, minisztériumok, operaház, nemzeti múzeum, galéria (kivétel), a másikon domb, vár, alagút, sőt, sikló.

Hát innen tűztünk haza, és nem autópályán, szóval sokáig tartott. A GPS egyébként érdekes irányokba küldi el néha az embert. Szóval gyakoroltam sokat. Itthon aztán lemeszeltek, mert egy faluban 75-tel mentem. Direkt kiraktak egy 40-es táblát, hogy legyen mit büntetni. Senki nem villogott. Egyébként előtte elég durván mentem és előztem, szóval jogos volt úgy összességében. Utána már tök szabályosan mentem, és ez lesz további életcélom, csak megígértem anyunak, hogy nem kell autópályán menni, otthon leszünk hétre. Hát fél nyolcra lett.