América del Sur
Utazási napló az amerikai 30.-40. déli szélességi övezetből
Mindannyian tudjuk, hogy a déli féltekén mások a csillagok, mint az északin. De mit is jelent ez? Gondoljunk csak bele! Azt jelenti, hogy „odalent” egy egészen más Univerzumra néznek az emberek. Az Univerzumnak azt a felét látják, amelyet mi sohasem. Egy egészen más világot. Egy ottani csillag, és egy itteni csillag között akár millió fényév távolság is lehet. Ők közvetlen, vizuális összeköttetésben vannak ezzel a csillaggal.
No persze a vizuális összeköttetésen kívül ez praktikusan sokat nem jelent. Inkább csak szimbolikus. A Földön csak pár ezer kilométer a távolság, és a felszín mégis összeköt, még ha óceán is van közöttünk. Ezen az óceánon pedig európaiak keltek át, és letelepedtek oda. Többnyire spanyolok. Ezért a nyelv és a globalizálódó technológia mégis összeköt minket. És összeköt az ősi eredet: homo sapiensek vagyunk mi is, és ők is, az indiánok is.
Ez a két perspektíva lesz a meghatározó a következő utazás leírásában: egy bizonyos egzotikum, másság, amely azonban moderált, éppen csak, hogy színesíti az utazást, és frissíti a megrögzött világképünket, beszűkült szemléletmódunkat. Másrészről a globalizáció, amelynek standardjai azért egészen kényelmesen elviselhetővé teszik a 21. századi kényelmes, európai embernek is.
Bevezetésképpen éppen csak annyi általánosságról írok, amely a napló megértéséhez fontos lehet. Sok mindenre kitérek az egyes bejegyzésekben, amit pedig nem tudok sehova sem tenni, azt inkább a végén fogalmazom meg egyfajta összkép formájában.
Történt egy szép februári napon, hogy egyik munkatársam, István említette, hogy kiküldetésképpen családostól elmegy Argentínába pár hónapra, és hogy látogassuk meg. A „látogassuk” úgy értendő, hogy az ő egyik régebbi barátjával (Joe), akit egyébként sítúrából ismertem. Pont eme sítúra miatt ez nem az első ilyen utazás, de kétségtelenül nagyobb ugrás. Egy ideig haboztam, majd Csapdin, István családi rezidenciáján egy társasjátékozás keretében elhatározódni látszott a dolog mind Joe, mind számomra. Picit később csatlakozott a csapathoz István egy másik barátja és felesége, legyen a nevük Réka és Attila. Ők egyébként korábban elutaztak, és korábban jöttek el. Én nem ismertem őket akkor még.
István Argentinában egy Bahia Blanca nevű helyre ment, és mi is oda utaztunk elsőnek, de nem sokáig időztünk, mert kész tervünk volt. Azazhogy volt egy vázlat városokról: minden város ki volt osztva egy-egy embernek, akinek szálláscímeket kellett szereznie, és felelős volt azért, hogy ott mit lehet megnézni, mit lehet csinálni. A déli szélesség 30. és 40. foka közötti sávot jártuk be, mert délebbre túl hideg volt Dorkának, Istvánék kisebb gyermekének, északabbra pedig különféle oltások, vízumok kellettek volna, és egyébként sem férhet bele minden. A városok között busszal utaztunk, mert ezen a vidéken a vasút nem olyan jó, az ilyen távolsági buszok viszont meglepően kényelmesek itt. Általában éjszaka kb. 8 órákat töltöttünk azzal, hogy eljussunk a következő városba, és így sok szállást és időt is spóroltunk meg.
A taxi nem túl drága a dél-amerikai városokban, általában ezt használtuk városon belül, mert egyszerű volt, és kényelmes, és megérte ennyi pénzért. A keresgélés fáradtságaiban is sokat könnyített rajtunk. A szállások jobbfajta hostelek és kevésbé drága hotelok voltak. Az olcsóság és a kényelem változó kompromisszumai, és az alkalom, esetlegesség szülöttei.
Az utazás több, mint két hétig tartott, az alábbi napló pár napos lebontásban írja le „kalandjainkat”. Idézőjelben írom, mert nem hasonlítható fiatalok vadkempingezős őrültségeihez, de azért elég sok érdekes dolog volt, és egy szervezett utazáshoz képest sokkal közelebb kerültünk a realitásokhoz, az emberekhez. A leírás az én szemszögemből látja a dolgokat, a többiek lehet, hogy sok mindent egészen máshogy éltek meg.
A naplóban szereplő személyek tehát István, a felesége, Ari, nagyobbik gyermekük, Virág, kisebbik, Dorka, Istvánék barátja Attila és felesége Réka, valamint a másik barát, Joe, valamint én. Valós nevekkel való egyezés, illetve személyekhez való esetleges hasonlatosságuk kizárólag a véletlen műve:)
A mai nap az utazás története Budapestről Bécsbe busszal, majd onnan repülővel Madridon át Buenos Airesbe, és itt még busszal Bahia Blancába (ejtsd Bája Blanka). Most ezen az utóbbi buszon ülök, az emeleten, egy roppant kényelmes, modern repülőülésben, alattam gördül az argentin aszfalt.
Schwechatból a gép úgy száll fel Madrid fele, hogy jobb oldalon elém tárult Bécs, igaz kicsit felhősen, és a mag távolabb. Ajánlom mindenkinek, aki teheti, hogy dél-nyugati irányba szálljon fel onnan valahova. Ehhez jobboldali ablakhoz kell becsekkolni. Az Alpokon át repültünk, és a kétezer feletti – még most májusban is - havas csúcsok sorjáztak alattunk. Egy helyen láttam egy érdekes gleccsert is. Nem volt nagy, de egy kis fehér fonál szaladt le a hegyoldalon, mint ahogy a tej csurog le egy porcukros kuglóf tetejéről.
Madridban már sötét várt, a város nagyobb része a másik oldalon terült el. Mégis nagy fénymezőket csodálhattam meg. Megfigyeltem, ahogy váltakoznak hűvösebb és pirosabb területek. Nyilván néhány éve lett divat a kékesebb utcalámpa.
A madridi reptér nagyon hipermodern. A 4 és 4s terminál egy nagyon hosszú, több szintes épület, olyan tetővel, ami fonatot stilizál, de monumentális oszlopsor tartja, amelynek színe narancstól kékig változik. Nem átmenettel. Átmenet van viszont a két terminál között, nem is akármilyen: automata vasút. A 4-es terminál a schengeni járatoknak van, a 4s pedig a többinek.
Éjjel repültünk át az óceán felett, melyet még sose láttam, és ezúttal sem. Egész éjjel a Nap elől menekültünk, így ez volt tán életem leghosszabb éjszakája. Reggel a La Plata közeledett: a világ legnagyobb tölcsértorkolata. Bár volt pár ág, és erekkel teleszőtt sziget.
Buenos Aires pedig talán a legnagyobb város, amit eddig láttam, bár Párizs kérdéses. A gép vontatottan repült el felette, mint az „Independence Day”-ben az űrhajó, és a város csak úszott alattunk, és úszott, vég nélkül.
Első hideglelés: a poggyászunkra fél órát vártunk, és nem jött. Szerencsére kiderült, hogy a muchachok rossz szalagra tették, és meg lett. Igazán kényelmetlen lett volna, ha nincs meg, mivel tovább kellett jönnünk.
Még így is nehezen találtuk meg az omnibus terminalt. Félreértés volt (ugyebár mi „no habla espanol”, ők meg „do not speak english so well”). Ott vártunk az átszállásra egy állomáson, mire egy helyi világutazó véletlenül megkérdezte, hova megyünk, és kiderült, hogy az nincs is messze, a tér másik oldalán. Gyalog vergődtünk át vagy kétszáz métert, hogy egy igen lerobbant vasútállomás előtti igen ósdi piacos részen át jussunk el a Retiro buszállomásra. Első élmény a harmadik világból. Bár egyébként ez nem rosszabb, mint a keleti (pályaudvar), csak ugyebár mi még el is voltunk kissé veszve. Az omnubus terminal maga már egészen új és kulturált volt, akárcsak a busz.
A belváros valóban olyan, mint Budapest. „Paloták”, 19. századi épületek, de azért tipikus pesti lakóházat nem láttam, csak a középületeket. Eddig is tudtam, hogy az Evitát azért forgatták Budapesten mert hasonlít, de most rájöttem arra is, miért nem Buenos Airesbenben: mert Buenos Aires tele van szórva felhőkarcolókkal. Egyébként véletlenszerűen, mindenféle koncepció nélkül. A házak közt sok akác, platán, néha pár pálma.
A külváros viszont nagyon egyedi: lapos, kockaházak, nagy összevisszaságban. Mindegyik tetején egy hordó, meleg víznek. Nem tudom kispekulálni, hogy ez kiegészítő vízmelegítő, vagy esetleg szegényéknél az egyetlen. Itt több a pálma meg más egzotikus fa is. Lombos fából is nagyon sokféle, és nekem ismeretlen van. A házak laposak, tipikusan a tetőre ki lehet ülni, vagy ki van teregetve. Néha látok egy szép, színes, hangulatos tetőt, de legtöbbször nagyon lerobbantak. Mindenesetre nekem idegennek ezek a nyomortanya-szerű részek is érdekesek.
Itt Argentinában (Arhentina) nagyobb különbség lehet a szegényebb és gazdagabb réteg között.
Mi panaszkodunk Magyarországon, közben nálunk a kocsipark szinte teljesen lecserélődött. Itt meg a kocsik fele az amerikai hetvenes évek filmjeiből jött. Nem mondom meg, ilyen típusok, nem vagyok jó kocsikban.
Che Guevara életrajzát olvasom, egy különös sors, ami itt, Argentinában kezdődött. Fogok találkozni a gyökereivel. Egy extraordinális életút. Azt olvasom, hogy Che mindig szerette az idegent. Most én idegenként jövök az ő hazájába, ahogy ő ment el mindenfele a világba, de ő igazából sosem állapodott meg sehol.
Félálom közben nyomaszt is a sok új élmény (könyv és környezet): álomban zavarosabb az elme, és rémségesebb dolgokat kavar éppen csak kicsit furcsa élményekből. Az életút kérdése is ott kavargott bennem. Holott egyébként az enyém letisztultnak tűnik. És mégis, Che sem tudta, hogy mi lesz belőle. Élmények, utak során teljesen más irányba sodródott. No nem mintha én gerillavezér lehetnék.:)
Bahia Blancában egyelőre semmi említésre méltó dolog nincs. Kb. olyan, mint Dunaújváros. Késő este érkeztünk meg. A városba bemenet csak iszonyatos indián telepeket láttam, ami kb. olyan, mint egy szabolcsi falu. A pályaudvar szintén igen durva, és Istvánék nem vártak. Aggaszó volt, hogy az SMS-re se válaszolt. Pedig mindkét mobilra küldtem, a helyire is. Az állomásról sem sikerült felhívni fülkéből. „Hát akkor vágjunk neki!”
Taxiztunk egyet, amit egy spanyol szótárprogrammal oldottam meg a mobilomon. Kb. két szóra volt szükségem, a „sarok” és a „mennyibe kerül” kifejezésekre. Leegyeztettük, hogy kb. mennyiért visz oda. Nem volt ugyanis más címünk, mint két utca kereszteződése.
A Taxi szépen ki is tett minket, egy kicsit jobb környéken. Igen ám, de most mi lesz. Álldogáltunk egy idegen kontinensen, egy idegen városban a külváros egy ismeretlen útkereszteződésében, István sehol. És szóba jöhetett kb. 20 ház, és nyilván nincs kiírva a neve, és nem tudunk spanyolul.
Végül küldtem egy SMS-t és no niin (finn: kb. „nocsak”), István megjelenik az egyik házból. Egy telep volt az egyik sarokban, ott sok kis ház, amely egyetemi szállás volt, ezért nem tudott címet mondani.
Ma kirándultunk észak-kelet fele egy hegységbe. A Sierras de la Ventana, egy kis ablakról (lyuk) kapta a nevét, amely az egyik sziklán van. Egy kisbusszal jöttünk ki, mind a nyolcan. Egy nemzeti parkba érkeztünk (ide), ahol kb. ezres hegyek voltak, nagy gránit sziklákkal. Először egy katlanba mentünk fel, utána egy nyeregre. Sokáig úgy volt, hogy egyedül megyek, visszatekintve nem láttam senkit, pedig füves, sziklás lejtő volt. Elég nehéz terep, mert tele volt mindenféle szúrós növénnyel, sziklákkal, óriási fűcsomókkal, még kaktuszok is voltak. Fújt a szél, erősen tűzött a nap. Olyan érzésem volt, mintha ostromolnám a hegyoldalt, fegyveresen kúszunk fel, hogy bevegyük a nyerget, és ellenőrzés alá a környéket.
Fent, amikor körbenéztem, derült ki, hogy a többiek is jönnek. Addig hiába néztem, nem vettem észre őket. Aztán Virággal mi még egy oldalsó csúcsra is elindultunk, de aztán pár méterre tőle megálltunk, onnan is kitűnő volt a kilátás.
Időre kellett lemenni, ezért nem mehettünk fel. Úgy döntöttem, hogy a hegy gerincén megyek le, ami nem sikerült, mert vízmosások voltak útban. Az elsőn még átverekedtük magunkat, de ez már eléggé veszélyes volt. Meredek sziklákon, trópusi növények közt ereszkedtünk le. Igazából az volt a gond, hogy Virág, egy tíz éves lány volt rám bízva, és voltam a felelős érte, le kellett hozni időre, baj nélkül. Félő volt, hogy nem érünk vissza, sőt, ránk sötétedik. Végül kalandosan és időben leértünk, és útközben még lámákat is láttunk (nem éppen meditáló buddhista papokat).
Mendoza (Mendoszá) felé menet ülünk a buszon, már reggel van, hirtelen világosodik és sötétedik itt. Egyébként - lévén november - sokáig van sötét, és húsz fok körül a maximum.
Tegnap Bahia Blancát néztük meg, de semmi különös. A kikötőben, központban és gazdag negyedben voltunk. A legérdekesebbek a rozzant részek voltak a sok kóbor kutyával. Mindez helyi buszon történt, ami nem éppen olyan, mint a kényelmes távolsági buszok, hanem bizony olyan, hogy ahhoz képest a BKV főnyeremény. De azért egy szabolcsi helyi járat lehet, hogy felveszi velük a versenyt. Végül is kecskék nem voltak a járművön.
Este sikerült egy igen helyi jellegű, pórias helyen enni, ahol megtapasztalhattuk a mindennapi realitásokat, és megint a kóbor kutyákat. Viszont a parkban, a fákon papagájok csicseregtek. Mondjuk azon kívül, hogy állítólag papagájok voltak, pont olyanok voltak, mint a verebek. A helyi jellegű édesség a cubanitos, amely ostyatészta dulce de lechével (édes tej) töltve. A dulce de leche karamellás kondenztej. Kb. a karamellás tej és a boci csoki közötti átmenet. Rakják sütikbe, eszik, kb. mint mi a lekvárt. Én kipróbáltam mate teával is. Nagyon jó, mert én azt is szeretem tejjel, és a dulce de lechében a cukor is megvan.
Itt az egysíkú pampákon haladva írok egy kicsit erről a matéról. Ez egy zöld tea, amelyben nincs (annyi) koffein, meg tein, nagyon egzotikus, érdekes íze van, zamatos, erős, és valami élénkítőszer mégis van benne, ami sok szempontból jobb, mint az ázsiai teák. Az olyan divatos rooiboshoz képest viszont mégis van valami hatása.
Mate teát egyébként lehet kapni nálunk is, sokszor taragüy néven. Az igazán érdekes azonban az, ha az ember autentikusan issza. Ehhez meg kell pakolni egy mateivó köcsögöt, calabazát teával, önteni rá forró vizet, és egy fém szívószálon, bombillán át inni. Nagyon forró, nagyon erős, és sokszor felöntik. Az egész egy társasági ceremónia, illetve egy jelenség: mindenfele lehet látni embereket ilyen calabazával. Én már meg is vettem a sajátomat, bahia blancás felirattal, de még nem használtam. A sok mate teával gond lehet. Majd otthon. Mint írtam, úgyis van otthon is tea.
Megragadom az alkalmat arra is, hogy elmondjam, nagyon gyorsan túlestünk a jetlagen. Itt ugyebár -5 óra van otthonhoz képest, azaz később kellett lefeküdnünk Bahia Blancában, de a buszon szundíthattunk, tehát jó volt az átmenet.
A coriolis-erőt is teszteltük. És valóban, a tudomány nem hazudik, nem esküdtek össze, nem csalás, nem ámítás, a fürdőkádban a víz valóban óramutató (analóg) járásával ellentétesen folyik le.
Mendoza először nem tűnt túl érdekesnek, se templomok (ami nem baj) se olyan igazán klasszikus városmag. Igazán nem lehet könnyen egy sörre kiülni, csak autóforgalmas utcán, ami meg Attilának probléma. A központban egy nagy parkos tér van, és a környék tele van boltokkal. Van egyébként még egy csomó park, csak valahogy nem tártuk fel őket még.
Egy fél napot sétáltunk, de valahogy az éttermek keresésével, peso váltással, turista irodákkal, internetezéssel telt el, és én legalábbis nem figyeltem igazán oda a városra. Kicsit rohanásnak, szervezetlennek tetszett. Egyébként egy helyen, ahova beültünk, láttunk egy igazi cipőpucolót, akinek volt egy széke, mindenféle szerszáma, kenceficéje, és láttuk, ahogy eltölt ott egy úr pár percet. Nekem úgy tűnt, hogy ez inkább egy szociális funkció: a jól menő emberek így mutatják ki rangjukat, egyfajta időtöltés is, és egy bizonyos foglalkozás a cipőpucolónak, akinek egyébként még további szociális szerepei is lehetnek (mint azt a krimikből tudjuk). Joe kipróbálta a dolgot egy fénykép kedvéért, de nála ez a szolgáltatás nyilvánvalóan csak a szolgáltatási elemmel bírt, annyira nem is élvezte.
Most, hogy egy ideje itt vagyunk, azért mégis jobban tetszik a város, megszoktuk. Végül is úgy egész jól „használható”, hogy különféle aktív programokat tervezünk be, és este vacsorázunk, időzünk a városban. Elismerem, hogy ez a bekezdés ellentmondásos a többivel, de hát ilyen ellentmondásos, zavaros a képünk most Mendozáról.
A város az Andok lábánál helyezkedik el a pampán. Ennek megfelelően két napon két különböző programunk volt. Először az Andok, az Aconcaguával, a Puente del Incával (inkák hídja). Ezek a chilei határnál vannak.
Egy kisbusz felvitt minket Villavicencióba (ide), egy szerpentinen át egy előhegységbe, ennek csúcsán megálltunk fényképezkedni (itt)
Majd le Uspallatába. Közben mindenfele fényképeztünk. Láttunk Guanacokat, amelyek lámaszerű, de kisebb, barnás állatok, és megjelentek a kaktuszok is.
Uspallata egy aranyos kis falu, egy széles völgyben, körbevéve az Andok két vonulatával. A hangulatát a tisztaság, a környezet, és a csodálatos, sárga lombos, nagy fák adják. Ezek csúcsos, magas növények, amolyan olaszos stílusban.
Utána jött az igazi Andok. A völgyben haladtunk felfelé, és megjelentek először a színes hegyek. Ezek a különféle ércektől ilyen színesek -ahogy az idegenvezető nyolcszor elmondta- , ami nem csak vörös vasat jelent, hanem mindenféle más árnyalatot is. Az Andok ezekkel a színekkel egészen más, mint például az Alpok, amely szép fenyveses, de a sziklák színtelenek. Az Andok pedig puszta, kicsit kaktuszos, kicsit bozótos, de a sziklák roppant színesek.
A Puente del Inca (itt) egy patak feletti híd, és pár épület (nem tudom, milyen öregek, lehetnek inkák is). Egy pár hőforrás folyik a patakba, és bevonja a köveket, sárgás és vöröses színekbe. Lenyűgöző. Az árusok árultak különféle tárgyakat, amelyeket bevont ez a sárás lerakódás. Például fémlemez kis házak, amelyek bevonva igen aranyosak, vagy egy cipő, amely a bevonattól igen muris. Itt is vettem egy calabazát és bombillákat is.
Egyébként Charles Darwin járt itt is, meg a magasabb hegyeken is, volt egy emléktábla korábban róla Villavicencio után.
Az
Aconcagua a legmagasabb hegy Dél Amerikában, de a nagy
várakozáshoz képest végül is nem
volt nagy durranás. Jó pár kilométerről
láttuk (innen),
nem volt annyira impozáns. Addigra már meg is szoktuk a
nagy hegyeket, és egy több tucatra levő, kicsit magasabb
már nem hatott meg minket.
De egyébként a hó (3200 méteren voltunk), a már említett színes hegyek, kaktuszok, guanacok, a Puente del Inca összességében egy igen érdekes andoki hangulatot ad.
Visszafele láttunk 17. századi inka romokat is. Az út és a folyó közötti bozótosban bújtak meg. Láthatóan ezek már amolyan menekültszállások voltak: nem éppen a legjobb helyen, kis kövekből összerakott falak. De azért érdekes volt.
Egy pihenőhelyen mi Attilával felszaladtunk a hegyoldalra, ami nagyon megérte, mert utána egy óráig azzal voltunk elfoglalva, hogy a szöszmöszöket, gubacsokat szedegettük a cipőnkből, nadrágunkból és zokninkból. Mindezt teljesen ingyenért.
Második napon lovagolni voltunk (itt), az Andok lábánál, a pampán. Vagy két órát lovagaltunk egy nagyon lerobbant farmról indulva vízmosásokban.
Az elején ártatlan volt, úgy tűnt, hogy a két óra eltelhet azzal is, hogy nézelődünk, szedelőzködnek a gauchok, a lovak járkálnak, de nem történik semmi. A legtöbbünk sosem lovagolt, és kiérve kissé megijedtünk, hogy akkor mi is lesz. Aztán fentről is behajtottak egy ló-karavánt, és elkezdték felszerelni őket.
Nekem jutott Dorka, mert az én lovam volt alkalmas arra, hogy ő is felférjen (vagy engem néztek az apjának). De gauchokkal nem vitázunk. Így két szabadsági fokkal kevesebb volt nekem, mert tartanom kellett a nyeregben. Ő nem érte el a kantárt, és nem volt bekötve. Azért nem volt vészes, és alapjában én is csak végigkocogtam a távot, mint a többiek.
A környék nagyon bokros pampa, amin közlekedni alig lehet. A vízmosásokban haladtunk a lovakkal is. Egy helyt láttunk egy csontvázat, és a gaucho azt mondta, hogy puma tisztította le. Habár valószínűleg nem az ölte meg. Később megálltunk, és kaptunk matét, meg egy helyi, tepertős pogácsa félét.
Mire végeztünk, már elégé megszoktuk a lovaglást, és akár mentünk volna gyorsabban, messzebbre is. A farmon volt láma, ami köpködött, és eljátszadoztunk vele, ingereltük. Egyébként nagyon lerobbant hely volt, egy nagyon rozsdás kocsival. Viszont voltak napelemek körbe a kerítés mellett, amin igencsak meglepődtünk.
Mendozában volt a legjellegzetesebb az is, hogy a tervezetlenségnek mi az ára: több taxizást és órát töltöttünk azzal, hogy jegyeket vettünk, és foglalásokat intéztünk. A taxi egyébként nem drága, olyan ötszáz forintokért utazgattunk, alapjában igen kényelmes, és annyira nem sajnáltuk.
Igazából a várost sem néztük meg annyira, itt más volt az én ízlésem, mint a többieké. Én bizony eltöltöttem volna még egy délelőttöt, hogy még egy pár parkot megnézzek, és pár látványosságot Még ha nem is a világörökség részei, de nekem a hely megismeréséhez hozzátartozik az, hogy eltöltök a városban egy kis időt nyugodtabb nézelődéssel. Számomra ez is olyan, amiből viszek haza valamit. Még Mendozából is.
Ebben a városban volt az egyik legeklatánsabb példája egy helyi jelenségnek is. Jellemző az, hogy mindenféle kis dolgot bizonyos emberek szolgáltatásként működtetnek, és pénzt várnak érte. Ez így most elég absztrakt, de mondom a példát. A buszállomáson van egy taxisor, és ahogy jön a taxi, egy ember nyitogatja az ajtót, hogy beszálljunk. Ezért egy fél vagy egész peso jár. A buszon hasonlóan van egy ember, aki felrakja a csomagot fél pesoért. A városban sok helyen, ha taxit keresel, akkor van egy ember, aki leinti neked. Szintén nem ingyen. Mindez egy igen érdekes, összetett társadalmi jelenség, amely furcsa, kicsit idegen, de kicsit érthető is.
Egyrészt az a furcsa, hogy a szolgáltatás nem nyílt ajánlat elfogadásával történik. Az idegen gondolhatja, hogy a bőröndpakolónak a feladata a dolog, elvégre még azonosító szalagokat is ragasztgat a csomagra, és ha az nincs, nem kapod meg a bőröndöt [Valparaisoban megtörtént, hogy Istvánéknak elkavarodott ez a jegy, és azért megkapták, de nem egyszerűen]. Másrészt a dolog nem teljesen kötelező. Én például a sok esetből csak párszor adtam ilyen borravalót. Harmadrészt, a dolgot meg lehet kerülni. Felrakhatod magad a bőröndöt, kinyithatod a taxiajtót, és akkor egy furcsa helyzet van: az illető nehezebben kérhet pénzt, te viszont a helyi szokásokhoz képest pofátlan voltál. Például Mendozában én magam nyitottam ki az ajtót, sőt, Istvánnak tessékeltem is, ezzel kifiguráztam a szolgáltatást, nem is adtunk pénzt. Negyedrészt, a dolognak mégis van valami szervező funkciója, elvégre az ajtónyitogató ellenőrzi és szervezi a taxisort. Volt is felháborodás, amikor magunknak akartunk taxit fogni. És végül, véleményem szerint a dolog funkciója megint társadalmi is: a borravalóval jelzed a társadalmi státusod. Továbbá a dolog a munkanélküliség egy érdekes megoldása is. Nem emlékszem munkanélküli koldusra. Vélhetően ők ide áramolnak, ez a koldulás kiváltása is.
Chilébe éjjel jöttünk. Ez egy változtatás eredménye volt. Az andokos utat vagy négyszer tesszük meg. Így nem kell nappal utaznunk Chilébe, mert már láttuk a környéket. Ez így logikusabbnak tűnik.
A határátlépés kalandos volt. Először is tudtuk, hogy nem szabad átvinni gyümölcsöt, tejterméket, húst, és általában mezőgazdasági termékeket. Azt is tudtuk, hogy nem babra megy a játék, hanem megbüntetnek (vagy főbe lőnek:). És volt nálunk egy csomó big mac. Namost azt nem tudtuk, hogy ez beleesik-e a tilalomba.
Egy nagy hodályba hajtottunk be, le kellett szállni a buszról a meglehetősen hidegbe. Előtte kiosztottak kitölteni vagy 3 űrlapot, le kellett adni, stb. Közben kipakolták a buszt. Tiszta vasfüggöny feeling. A kézipoggyászt felrakták egy szalagra, azon végigment egy kábítószer kereső kutya. Na itt a torkomban dobogott a szívem, merthogy egy kutya tuti, hogy még az Aconcagua tetejéről is kiszimatolja a bigmacet.
Nos, hát nem, sőt, leszédült a szalagról, és három csomaggal arrébb folytatta. Nyilván megvonási tünet volt, és csak a kokóra nyomult. A nagy csomagokon és a buszon egy másik kutya ment végig. Láttam, hogy kapargatja a busz egyik vasoszlopát, de aztán nem szedték szét a buszt (biztos ott volt a kokó). Az én bőröndömet meg kikapták, mert le volt zárva. Itt nem izgultam, mert abban nem volt semmi, és tudtam, hogy csak azért van, mert lakat volt rajta. Nyugodtan odamentem, kinyitottam, és hagytam, hogy beletúrjanak. Úgy se volt nagy rend benne.:)
Egyébként meg szervezetlen is volt a dolog, át lehetett volna csúszni ellenőrzés nélkül is, és például meg se nézték a dzsekinket, de ha mégis lebukunk a csalással, akkor meg ki tudja, főbe lőnek.:)
Még Mendozában a buszállomáson kimentünk, és Attila megmutatta Dél Keresztjét. Én nem tudok a csillagképekről sokat, és erre nem is készültem, így jó volt, hogy Attila pontosan tudja, hol van a Dél Keresztje. Mégiscsak szégyen volna úgy hazamenni, hogy nem is néztem meg konkrétan.
Számomra lenyűgöző volt az, ahogy István el tudta intézni a buszjegyek vásárlását. Ő tudtommal nem nagyon tanult spanyolul, csak ragadt rá valami pár hét alatt. Nem is tudott rendes mondatokat mondani, de pár szóval sikerült elintézni, hogy melyik buszra, milyen eloszlásban hány jegyet kérünk, milyen székek vannak, stb. Egyébként az egész jegyvásárlás, a turista programok szervezése is sok időbe került, mert mindig mindenféle variációt megnéztünk,és István nagy alkudozó.
Már ismét Mendoza felé tartunk vissza, túl vagyunk Valparaison és Santiagon. Valparaiso nagyon piszkos, rendetlen, tré, büdös, balkáni hely volt. Érdekes, de nekem kellemetlen. Nem laknék ott. Szívesen megnézem, és eltöltöttem egy kis időt, de csak távolságtartással. A többieknek jobban tetszett.
Hajnalban érkeztünk, és gőzünk nem volt, mit csináljunk. Taxival rögtön egy hostelt kerestünk, és elfogadtuk azt, amit a taxisok találtak. Mindenki álmos, fáradt volt, és aludni akart (mondjuk én nem annyira). Számomra ez volt a szervezetlenség legkényelmetlenebb része. Attila szerint viszont ez az érdekes, és a szállás ugyan olyan, amilyen, de Valparaisohoz ez illik. Hát ízlések és pofonok.
Aludtunk pár órát, majd a városba mentünk. Rögtön belebotlottunk egy hangos menetbe, amelyen diákok tüntettek nagyobb állami támogatásért. Ez egy érdekes dolog volt, mert emlékeztetett minket a hazai tandíj kérdésre. Nos, itt csak tíz százalékot támogat az állam, a többi saját költség. A tüntetés elég hangos volt, ami jellemzi a latin temperamentumot, meg azt is, hogy itt még éles osztályharc folyik. Tudatosította bennünk azt is, hogy milyen rózsás is nekünk a helyzet Magyarországon, és hogy az a sok nyavalygás és pesszimizmus, ami otthon van, ebben a kontextusban milyen nevetséges. Ebben az országban nemrég még katonai puccsok voltak, és főbe lőttek emberek ezreit. Az ő 56-uk 73-ban volt.
Utána átmentünk a városon, és Vina del Marban a Csendes Óceánban fürödtünk (itt). Attila és én. A víz nagyon hideg volt, kb. Mint Ouluban nyáron. 23 fok, nap a víz meg 12 körül. De kötelező volt. Mi ketten legalábbis úgy éreztük. A part itt szép, homokos volt, de Valparaisoban végig inkább csak kikötő volt, ezért buszoztunk ide. A kevés alkalmak egyike, amikor helyi buszt használtunk.
A parton a srácok szörfdeszkáztak (az a fajta, amikor hullámon lovagolnak, de nincs vitorla). Voltak páran odakint, de csak mi mentünk a vízbe.
Itt történt először az is meg, hogy szétváltunk. A szétválás azt jelezte, hogy nem mindenki akarta ugyanazt, ami természetes, és hogy az alkalmazkodásnak voltak határai. Ugyanakkor ez nem mindig volt szerintem olyan racionális. Jelen esetben Istvánék mentek, mert nem akartak a parton maradni, mi meg maradtunk, mert akartunk. Utána viszont a két csoport egészen más helyekre keveredett, és végül mi például nem láttunk fókát.
Láttunk viszont börtönt (itt). Ezt már nem használták, és beengedtek minket a központi udvarra, amelyet azóta graffitisek kifestettek. Roppant „hangulatos” volt.
És mentünk felvonóval (ezzel). A felvonó (funicular) olyan, mint a mi siklónk a várban, csak itt több van. Chilét ezért hívják chilének egyébként. Voltunk még a piacon, vettem egy csomó kaktuszgyümölcsöt. Erről azt kell(ett volna) tudni, hogy nem látható, de a gyümölcs is tele van mikrotüskékkel, amik elég bosszantóak. Megpucoltam puszta kézzel egy csomót, és csak utána derült ki, és kissé szenvedtem tőle. A Rékáék meg tudták, de nem mondták (a dögök:). Sok sikátor, színes házak, bűz volt, kóbor kutyák. Rendszeresen mellénk szegődött egy-egy és elkísért minket. A funicularnál járt csak pórul, mert ott nem jöhetett. Nem tudom, nem úgy van-e, hogy szoktak kapni valami kaját, és akkor csalódott lehetett.
Másnap fókát nézni mentünk, de nekünk nem volt szerencsénk, csak a partot, sziklát és hullámokat láttuk. Elég magas a part, és az óceán ostromolja a fekete sziklákat, ami szép látvány, és a formák is érdekesek. Voltak pelikánok is a sziklákon.
Még napközben átmentünk Santiagoba, ahol nagyon jó kis szállást találtunk, igaz, itt se elsőre. A legjobb az volt, hogy igen masszív emeletes ágy volt, nagyon tetszett nekem a színes takaró is. Délután császkáltunk a városban, aztán felmentünk a San Cristobal hegyre funicularral. Gyönyörű volt az alkonyi város a lábunk alatt, de sajnos fényképpel nem tudom visszaadni.
Itt megint volt egy szétválás, mert Dorka miatt állandóan várni kellett [ez egy jellemző jelenség volt, amit sokszor elviseltünk, hiszen fő a jó társaság], de Attila meg István között egy párbeszédnek most az lett a konklúziója, hogy szétváltunk. Annyira sok értelme nem volt, mert mindkét csoport a Cristobalra ment. Sietni kellett, és mi sem tudtunk sok mást megnézni a városban. Végül a találkozás se jött össze, amiből vita lett. Egyébként a hegyre is funicularral mentünk fel. (Ezzel).
Ma délelőtt elmentünk a prekolumbán múzeumba, ami igazán muszáj volt, mert az inka és különféle előző kultúráknak itt egy olyan gyűjteménye található, amely Európában nem. Tényleg olyan népek tárgyai voltak kiállítva, amelyekről mi nem is hallottunk. De több tucat. Csak ámultam azon, hogy mennyiféle kultúra volt itt, és milyen változatos művészeti kincseik voltak. Például olyan szőttesek, amelyek sok ezer évről maradtak fent. Nehéz elképzelni, hogyan, hiszen nálunk ritka az ezeréves kárpit vagy palást is.
Utána még volt idő a Monedára, és az Allende szoborra, ami nekem volt muszáj, és a többieknek kevésbé fontos. A Monedán át lehetett menni, de szigorú biztonsági ellenőrzés mellett.
Most az Andokban már harmadszor jövünk ugyanazon az úton, tehát tudjuk, hol mi jön, de mégis még érdekes. Még vagy pár tucatszor végig tudnék itt utazni. Visszafele délután jöttünk azért, hogy a chilei oldalt lássuk nappal. Érdemes volt, volt egy nagy szerpentin (itt), ahol a sofőr tényleg durván hajtott, még kanyarban is előzött. A határátkelő kevésbé volt zűrös, mint odafele, talán azért is, mert nem éjjel, hidegben kellett kiszállni.
Már Montevideo felé utazunk, közben sokminden történt. Cordoba az én feladatom volt. Én kinéztem egy kulturáltabb szállodát a buszpályaudvar mellett. Így megtakarítottunk pár taxit. Nem volt szép helyen, zajos is volta környék, de a szobák belül voltak, és kényelmesek (az árnak megfelelő).
Cordobát pár óra alatt megnéztük, mert a többiek unalmasnak találták. Ez egy ismétlődő jelenség: beérünk egy városba, és valaki elkezd nyavalyogni, hogy unalmas. Hát persze, ha úgy nézzük, minden város lehet unalmas, és lehet érdekes is.
Nagy város, és sok érdekes lett volna ott, de közben meg sok panel. Cordoba egy jezsuita, klasszikus gyarmati spanyol városalappal rendelkezik. Számomra ez érdekes volt, mert én spanyol várost még nem láttam. Ők meg talán láttak, azért nem. Szóval én még kóstolgattam volna a jezsuita hangulatot. Másrészt meg azért annyira nem bánom, hogy kimaradt pár templom. Pár napig ez a jezsuita téma volt a poénkodások központjában.
Kimenekültünk tehát Alta Graciába, amely egy szép kis város, legalábbis a régi mag. Itt is jezsuita kolostor van központban és egy tó. Ez a templom régebbi, és hangulatosabb volt. Ez még a többieknek is tetszett (nekem meg ez nem).
Alta Gracia azonban igazán azért volt fontos, mert itt van a Che Guevara múzeum. Che Guevara itt nőtt fel, sok házban, és az egyikben van az emlékház. Ez igazából jobb volt, mint vártam. Én egy afféle szocialista, unalmas múzeumot vártam, néhány alibi tárggyal. Alapvetően persze szocialista volt, de kicsit gazdagabb: sok szoba, temérdek fényképpel, és még angol szöveg is volt a legtöbbhez. Én egy elég vastag Che Guevara könyvet olvastam most angolul (Jorge Castaneda: Companero), amelyben kevés a fénykép. Például érdekelt Chichina, Ernesto fiatalkori, cordobai szerelme és örültem, amikor találtam képet róla. Sok gerillás kép is volt, ami szintén hiányzott a könyvből, és kíváncsi voltam rá. Összességében a múzeum nagyon tartalmas, mert egy olyan emberről szólt, aki érdekelt, ráadásul a többieknek is érdekes volt. Én ezen túl még képben is voltam a történetről (Attila olvasott még egy szocialista könyvet róla az úton).
Utána az udvarban söröztünk és beszélgettünk. Ez a jelenet egy igen hangulatos emlék számomra, mivel egy olyan pillanat volt, amikor a csoportban mindenki elégedett volt, egy emlékezetes helyen voltunk, a házban sok turista volt, de ott hátul csend volt, és nyugalom. És az én felelősségi területemen. A vitatéma egyébként a homoszexualitás volt, mit nem fejtek ki, nem a naplóba való.
Che Guevara megítélése Argentinában vegyes. Ez egy nagyon összevissza ország. Peron például olyan, hogy nehéz lenne besorolni balra, vagy jobbra. Nehéz megmondani, hogy pozitív vagy negatív. Nekik is nehéz. Mindenesetre nincsenek Peron terek (inkább Éva Peron terek) és Che Guevara terek sem. De Ernesto Guevara mégis csak argentin volt (a „Che” ráadásul erre utal), és az egyik leghíresebb. Erre pedig büszkék. És van Argentínában baloldali mozgalom is, amely jobban fel tudja vállalni (egyébként még azon belül is vannak vitás pontok). Mindenesetre az jól jelzi a vegyes felfogást, hogy Alta Graciában itt van ez a múzeum, sok helyen felhasználják souveniroknál, de nincs tele az ország Guevara utcákkal és terekkel. Hát erről itt most ennyit.
Másnap kirándultunk észak fele, egy patak völgyében. Sajnos sokkal több nem volt, mint egy zempléni táj. Egy kicsit azért mégis érdekes volt, mert a végén egy közepes vízesésre bukkantunk. Igazán érdekes az lett volna, ha trópusi erdőbe kerültünk volna, és erre számítottunk, ehhez képest volt a táj kevesebb. Azért volt pár papagáj. Érdekesek voltak még lovak a patak partján, a hegyekben legelésző tehenek, a félig nomád állattartás a hegyi környezetben. Találtunk egy kígyót is akibe a Dorkával majdnem belebotlottunk. Nem tudjuk, milyen kígyó volt, valószínűleg csak egy sikló, de a fene se tudja ebben az országban. Igazából elég óvatlanul mászkáltunk erdőben, magas fűben, bárhol lehetett volna egy mérges kígyó. Végül is ezek az elemek mégis adtak egy egzotikus hangulatot a zempléni kis pataknak.
Még volt egy idilli kis jelenség: a patak mellett, egy hosszabb részen a völgyben végig egyfajta iskola volt, ahol gyerekek játszottak egy nagy területen a szabadban, fák között Ez valahogy eléggé megfogott.
Este eljöttünk Buenos Airesbe, majd reggel komppal Uruguayba, Coloniába. A komp a La Plata torkolatán jött át, amely méretre tengernyi, ízre édes (tesztelve) színre piszkos. Ahogy Virággal néztünk kifele az ablakon, rendszeresen elúszott odalent valamilyen zöldség (növény-hordalék).
Colonia nevéhez hűen az első gyarmati város itt. Joe nem sok jót mondott róla: egy kis falu, nem sok érdekességgel. Ehhez képest eddig a leginkább egyöntetű elismerést kapta ez a mediterrán jellegű, tiszta, idilli kis település, amely engem is megfogott. Felmentünk a tűztoronyba is (itt), de aztán megegyeztünk abban, hogy fentről nem olyan idilli a város, mint lentről.
Ez a kocsi meg itt áll. Később beültünk egy étterembe a jachtkikötőnél (itt), és egy jót ettünk. Itt volt a húsos tálban valami olyan étel, amely legjobb tippünk szerint agyvelő volt bélbe töltve Hát érdekes volt. De azért én kagylót, mások meg steaket, kolbászt ettek, ez csak gy belekerült a többi közé.
A kompon találkoztunk két magyar sráccal, akikkel később is összefutottunk, és beszélgettünk (egész pontosan ezen a partszakaszon). A part itt is fekete, sziklás, közte homokos, de a víz nem túl tiszta, nem az az igazán strandos hely. Így a füves partra ültünk le. Felettünk a Dél Keresztje, most láttuk legtisztábban. A beszélgetés egészen mély volt. Mondjuk nem éppen szisztematikus filozófiai vita, de különféle emberek világképének felvillantása. Globalizációról, civilizációkról, kultúrákról, csillagászatról, fizikáról szólt.
Nem való egy naplóba a vita, így csak annyit írok, hogy számomra furcsa volt, hogy a globalizáció átkai elég hangsúlyosan szóba kerültek, miközben éppenséggel nagyon is örülhettünk, hogy ezen a földrészen is egy érthető nyelven, spanyolul beszélnek, hogy a vécék lehúzhatóak, hogy vannak szállodák, hogy interneten utána nézhettünk szállásoknak, buszoknak, és látványosságoknak, hogy az áramba bedughattuk a mobilunkat, hogy időnként SMS-t küldhettünk egymásnak, stb. Ebben az országban persze az volt az érdekes, ami más volt, de azért ezt a másságot nem élvezhettük volna annyira, ha bizonyos alapok nem ugyanolyanok. Számomra a globalizáció egy igen optimális fokát hozta létre a különbözőségnek és hasonlóságoknak ebben az országban. Nem örülnék, ha ez a globalizáció kevesebb volna. Egy kevésbé globális, 19. századi valóságban kevésbé éreztem volna itt jól magam.
Tegnap Montevideoba mentünk, ami egy olyan két és fél óra. Montevideo érdekes is, de szomorú is. Helsinkihez hasonlít abban, hogy a központ egy félszigeten van, és három irányban a tengerbe ütközünk. De ez a félsziget keskenyebb, és az épületek régebbiek (ami ugye furcsa, hiszen Helsinki Európa).
A szép belvárosban mégis sajnáltuk, amikor néhány elhagyatott házat találtunk.
Sőt, a keleti parton amolyan görögös romok vannak. Nyilván a klasszicizmus korából. Montevideóból is csak ennyit tudok mondani, mert visszamentünk Coloniába. Lehetett volna még nézelődni, de itt én is a távozásra szavaztam, mert nem akartam volna megint szállást keresni.
Ma visszajöttünk Buenos Airesbe, és mászkáltunk. Valamiért a Chinatownba mentünk, ami ugyebár nyilván a legfontosabb egy argentin városban:). Ráadásul nem nagyon találtunk se kínait, se kínai épületeket, se kínai vendéglőt. Végül egyre akadtunk, de nem tetszett. A Chinatownnál még a Józsefváros is chinatownabb. Végül egy chorizos helyen ebédeltünk (egész pontosan itt), ami nem volt drága, és egészen jó volt. Csak a pincérek voltak öregek és süketek. Istvánék beszámoltak arról, hogy Santiagóban is volt egy hasonló hely, lehet, hogy itt nyugdíj helyett pincérnek mennek el az idősebbek?:)
Megkérdezték, hogy a Boca Juniorsnak vagy a River Platenak szurkolunk-e. Hát Bocát mondtunk, ami nem volt jó. [a térkép szerint pár blokknyira voltunk a Plate stadiontól, csak hát ezt akkor nem tudtuk].
Délután Rékáék sajnos hazamentek. Ők egyébként már látták a várost, és ránk hagyták, hogy ebédeljünk a kikötőben [megtörtént, de nem volt olyan jó, és drága volt], nézzünk meg egy meccset [hát ez nem történt meg].
Utána császkáltam egyedül a városban, és belebotlottam a szokásos csütörtöki tüntetésbe. A Rózsaszín Ház előtt állomásoztak egy sátorban, mint nálunk a Kossuth tériek, csak nekik több alapjuk volt rá: a diktatúrában eltűnteknek követeltek jóvátételt. Volt egyébként itt is, és máshol is Falklandot (Malvinas) követelő felirat is. Ezt a szigetet, ami keletre van tőlük, ők magukénak vallják, de egyébként az angolok szállják meg. Mint ismeretes a háborút meg elvesztették.
A Rózsaszín Ház a kormányzati palota és elég bőven körbe van zárva. Ugyanígy a parlament és még egy szobor is. Erről megint a Kossuth téri kordon jutott eszembe. Itt fel vannak háborodva egy időleges, kis kordonon, látnák az ottanit. A Rózsaszín Ház egyébként nem azért ilyen színű, mert homokosok laknak benne, hanem mert az egyik elnök festette ilyenre, mert a két nagy párt színe a piros és fehér volt. Nálunk ez nem működne, mert piros és narancs között már kicsi az átmenet, és azon vitáznának, hogy pirosabb, vagy narancsabb-e a kormányzati palota.
Aztán jött a meglepetés, az egyik utcából kivonult egy csapat csupa vörös zászlóval. A zászlókon Lenin, Marx, Trockij és Che Guevara képei voltak. Nagy csinnadrattával jöttek, hangszórókon mozgalmi dalokat énekeltek, és időnként még egy petárda is eldurrant. Nagyon hangulatos volt, afféle riói karnevál, csak kevesebb cicivel, és kommunista változatban. A dalokat egy hangszórós lány énekelte egy katonai terepjáró mellett. Ezek a dalok felismerhetően baloldaliasak voltak, de délamerikaiasak is. Nem tudnám megfogalmazni, hogy ez miben állt, de az érzésem ez volt.
Az egész vallásos jellegű is volt. Hasonlított Che Guevara idealizmusára, amelyről a könyvben olvastam. Ezek az emberek tényleg lelkesen kiálltak az eszméikért, tényleg hitték, hogy ha kommunizmus lenne, jobb lenne. Nem lehet máshogy magyarázni azt a hangulatot, azt az éneklést, azt a lelkesedést.
Egyébként pár ezren lehettek (és ez nem fideszes becslés), legtöbbjük fiatal, láthatóan szegény, egyetemista, és indián. Őnekik tényleg ez az eszme lehet a remény. Dél Amerikában egyébként a vallásosság is erős. Sok nagy keresztet láttam, és pályaudvarokon, és mindenfele is kápolnákat, feszületeket, friss virágokkal.
Mindez összefügg a szegénységgel is, ami még mindig nagy (mi magyarok nem ismerjük ezt, nagyobb, mint nálunk Borsodban). Ilyen emberek persze, hogy hajlanak valamire, ami reményt ad nekik, és könnyen befogadható. Ilyen szempontból pedig a kereszténység és a kommunizmus hasonló, és mindkettő reményt kínál.
A kommunizmus azt, hogy ha hatalomra jutnak, akkor jobb lesz a szegényeknek. Mi tudjuk, hogy csak ideig óráig, mi tudjuk, hogy csak részben, mi tudjuk, hogy nem fenntartható, mi tudjuk, hogy a párt előbb-utóbb korrumpálódik. De ők nem. Nekik ez az egyetlen könnyű reményük, vagy a vallás.
Még röviden annyit írnék Che Guevaráról -tényleg nem akarok belemenni -, hogy a benyomásom róla az – és ez egy viszonylag semleges könyv alapján van – hogy idealista volt, aki tényleg hitt az eszméiben. Tényleg hitte, hogy a kommunizmus működik. Hitte, hogy ha vannak is gazdasági bajok – vezette Kuba gazdaságát, és látta a gondokat a tervgazdálkodással – akkor is, a szegények jobb sorsa fontosabb. És radikális volt, azaz számára a gerillaharc és ezer ellenséges katona kivégzése nem volt nagy ár ezért. Valószínűleg Havannában tényleg kivégeztetett ezres nagyságrendben ellenséges katonákat.
Ez az ár erkölcsileg vitatható, távol áll tőlem, hogy ezt védjem. Hibájának róható fel az is, hogy nem volt teljesen reális, és ennek is ára volt. Kuba gazdaságában is. Nem látta azt, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Olyan rendszert képzelt el, ahol minden embert áthat ugyanaz a lelkesedés, ugyanaz a szellem, ugyanaz az eszme, ugyanaz az energia, következetesség, mint őt. Ha ez igaz lett volna, tán működött volna az, amit álmodott. Nem volt igaz.
És még a kommunista blokkban sem volt igaz. Emiatt lassan meghasonlott, és elkerülhetetlen volt a korai halála. Az idealizmusának csak a gerillaharcban volt helye, és még ott is saját naivitásának áldozata volt. Előbb-utóbb meg kellett halnia. És talán ő se tudott volna jobbat, neki talán az volt a legjobb, ahogy ezáltal ikonná vált. Tulajdonképpen tudatosan csinálta.
De Che Guevara még sem volt eredendően gonosz. A hatalmát nem használta önzően, nem csalt, nem lopott, őszinte, egyenes, nyílt volt.
Visszatérve a tüntetésre. Ezek az emberek viszont nem készek meghalni az eszméjükért. Hiszen nem harcolnak gerillák módján. És Che szembesült is azzal, hogy a latin amerikai kommunista pártok nem támogatják a gerilla harcot.
Ilyen szempontból Che Guevara, Lenin, Trockij képének hordozgatása nem is hiteles ezeknél a pártoknál, hiszen ők mind az erőszakot támogatták. Ezek a pártok pedig nem folyamodnak erőszakhoz. Megjegyzem, szerencsére, mert ez így egy jobb világ.
Késő este Arival kimentünk boltba, és megdöbbenésünkre azt mondták, , hogy hamis pénzt kapott. Tudtuk, hogy az ötvenesek lehetnek hamisak, Réka mondta nekünk, és a boltokban nézegették is mindig a pénzeket. De hogy nálunk legyen egy, hát az érdekes. Aztán a szálláson is mondták, megvizsgáltuk, és hát tényleg voltak furcsaságai a pénznek. Ugyanakkor elég jól is nézett ki, jó hamisítvány volt.
Ma Tigrébe mentünk, ami a La Plata torkolatában van. Elvben ez egy tölcsértorkolat, de itt egy nagy szigetvilág van. Már írtam, hogy a repülőről láttam, ahogy a folyó, mintegy márványsajtot behálózza a szigeteket. Egy hajókirándulásra fizettünk be, körbevittek egy katamaránon a csatornákon, amelyek mentén nyaralók sorakoztak, sok helyen meg hajóroncsok.
Ez is elragadó volt. Nekem különösen az tetszett, hogy milyen szép zöld parcellákon álltak ezek a házak, és milyen szép szabályosan, netten szegélyezte ezt a zöld négyzetet a folyó vize. A szép házaknál minden ilyen kis takaros volt. Láttuk Sarmiento elnök volt házát (itt), amely egy üvegkalitkába van bezárva. Másrészt meg voltak a düledező stégek, majdnem összedőlő viskók, nádas, füves, fűzfás (lehetett más fa is) rengetegek, és a rozsdálló, hatalmas hajó roncsok. Mindez nagyon hangulatos volt számomra, a rend, aranyosság, és az egzotikum, balkániasság ideális keveréke.
Még a vasútra kimenet megkerestük azt a taxist, akitől a hamis pénzt kaptuk. Volt egy vita, hogy mit csináljunk. Az egyik nézet szerint felesleges, mert nem találjuk meg, ha igen, letagadja, esetleg megvernek minket. A másik nézet szerint meg próbáljuk meg.
Na jövünk ki az állomásról, és no niin, hát nem ott van a taxis? István fogadkozott, hogy megkeresi, és visszacserélteti a pénzt. Vagy megyünk egy kört, és azzal fizetünk. No de most tényleg oda kellett menni. Hát elindult, mi meg mentünk a nyomaték kedvéért. István integet, mondja, hogy „change”. A taxis odajött, és meglepetésünkre azonnal becserélte a hamis ötvenest. No niin, úgy tűnik, ő félt attól, hogy feljelentjük.
A metrón mentünk éppen haza. Az Obeliszk, Buenos Aires jelképe, és egyik központja. Több metró is oda fut be. A Chinatownból visszajövet is észrevettük, hogy ott sokan kiszállnak, vagy beszállnak. Egyébként iszonyat meleg volt a metróban. Ugyebár „november” van, de Buenos Aires jóval melegebb hely (mi lehet itt nyáron).
Na szóval beérünk az Obeliszkhez. István megszólal, hogy kb. „odas, ezek mind be akarnak szállni”. Kinyílik az ajtó, és akkora tömeg, és olyan lendülettel ömlik be, mint a pamplonai bikafutásnál. Már komolyan elkezdtem félni, hogy agyonnyomnak. Hát azt le kellett volna filmezni, azt a betódulást. Utána a következőn leszálltunk, és István a családját úgy rángatta ki a metróból.
Szintén a metrón történt. Már előtte megjegyeztem magamnak, hogy itt balosak a metrók, és ebből kavar lehet. Na és egyik helyen - pontosabban a parlamentnél – megyünk le, és hát reflexből a rossz oldalra. Jobboldalas közlekedéssel az lett volna a jó oldal. Tudni kell azt is, hogy a metró itt kapus. Nem enged be jegy nélkül. Egyébként mágneses jegyek vannak, automata kapuk. Érdekes módon egy és két darabos jegyek is, ami pazarlásnak tűnik mágneskártyánál.
Na és kérdeztük, hogy hogy lehet átmenni, hát odafent az úton. Na igen, nem ez volt a bajunk, hanem, hogy odaveszik a jegyünk. Végül kimentünk kelletlenül, de szerencsére valami őr elkísért, és beengedett a másik oldalon.
Mindez a perui étteremből jövet történt. Az éttermet kinéztük magunknak, akartunk valami sült tengeri malacot enni végre. Hát az nem jött be, pedig az étterem olyan büdös volt, mintha tényleg tengeri malacokat tartottak volna benne. Maradtunk, és jó döntés volt. Egész olcsón voltak a kaják, és egész jók is voltak. Mondjuk Ari, Virág nem volt lelkes, de ők elég problémásak, máskor is volt gond az étellel. Arinak meg nagyon sokszor nem is olyat hoznak, amit mondott. Vagyis nem pontosan azt, ami nála gond.
Egyébként az étlap spanyolul volt, mint legtöbbször, és itt mondom el, hogy ilyenkor ez hogy zajlott. Ari tud valami spanyolul. Nálam volt a mobilon egy szótár. Istvánnál is, de neki általában nem volt ott vagy feltöltve (itt speciel ott volt). Na nekiestünk, és a szavak egy jó részét lefordítottuk. De ez igen lassú, körülményes volt. Általában kevés időnk volt erre, szóval csak félig-meddig használtuk ki a fordítást. Én legtöbbször pár kulcsszó után rendeltem valamit.
Itt Joenak sikerült valami furcsát rendelnie, két érdekes levest is rendeltek, de a többi normális étel volt. Én bárányt ettem, ami jó volt, csak nem speciális. Ittam viszont valami kukoricából készült, perui vörös italt. Na az fura volt.
A kezdetben üres étterem megtelt, sőt, már vártak a helyre odakint (sok perui). Ilyet is ritkán lát az ember, nyugaton szokásos. Nos, jó étterem volt, még így is, olcsón ettünk, jót. Csak a Virág kapott egy olyan rántott húst, ami elég fura volt, lehetett akár tengerimalac is.
Holnap lesz az utolsó nap, holnap megyünk haza. Istvánék Bahia Blancába, mi Joeval Budapestre.
Kimentünk a Boca negyedbe, ahol nagyon színes kis házak vannak a Caminito utcában (itt). Ez az egyik hely, ahol tangózni is szoktak a turistáknak. Igazából ez csak show. Én úgy döntöttem, hogy csak csináltatok magamról egy ilyen képet. A legtöbb lány az nem tetszett, de még az utca elején láttam egyet, amelyik igen aranyos volt, és azt is, hogy nagyon profin viselkedik. Megvan a koreográfia, ügyesen beáll a férfivel, egészen érdekes pózba is, és lelkes, mosolygós. Hát ugye a pénzért meg kell dolgozni, de ő jól dolgozott érte, megérdemelte.
Utána megnéztük a kikötőt, és hát olyan iszonyatosan szennyezett és büdös volt, hogy én még olyat nem is láttam, legfeljebb Tiszavasváriban az Alkaloida szennyvíztavainál.
Délután pedig a temetőbe mentünk, ahol szintén nem volt igazán jó illat. Előtte vészes pénzhiányban küszködtünk. Itt említem meg, hogy az argentin helyi buszrendszer katasztrofális. Azt még lehet tudni, mi hova megy. De, hogy mikor, azt nem. A buszon fémpénzes automata van, de a fémpénz az,ami a legnehezebben kapható az országban. Bocában például ettem egy panchot (hot dog), hogy felváltassam az ötösömet. Hát nem volt. Mondom, akkor nem kell, mutattam a buszra, hogy arra kell. Hát nem adott, és mérges volt az árus. Én is, hát hogyhogy nincs neki pénze? Ő meg, hogy nem fizettem ki a panchot, amit megcsinált.
Na kivergődtünk a temetőbe bliccelve, meg taxival, kész kaland volt. A temető környéke kb mint Margit-sziget: árusok, krisnások, füvön piknikezők. A temető meg mint egy Rómeó és Júlia film (Zefirelli). Ez egyébként afféle dísztemető ma már: óriási kripták, kövezett utak. Helyenként azért romos falak, kilógó koporsók. Huhh..
Persze megnéztük Eva Peront is (itt). Kinéztem, hogy nagyjából hol van, azt gondoltam, mindenki odamegy, és nagy tömeg lesz ott. Na annyira nemvolt egyértelmű, és annyira nem volt feltűnő helyen sem. Nos, hát borzongató élmény volt, de azért érdekes. Aztán vissza a szállásra, pénzváltás, meg ilyenek, és ki a reptérre.
És még mindig nincs vége. Ugyanis meglepő módon még mindig Buenos Airesben vagyok, a Hotel Melia Buenos Airesben. Tegnap felajánlották, hogy maradhatok egy napot, fizetnek taxit, hotelt, kompenzációt. Elfogadtam, és megérte. A taxi, hotel elintézve, egy 5 csillagos a központban. Hoznak, visznek. Tényleg luxus, a checkines srác mondta, hogy ilyen drágát ritkán adnak kompenzációs utasoknak.
Most itt vagyok a hotelben. A vacsora legalább 150 peso névértéken volt. Valami igen jó bor is volt, Alta Vista Medoc. Utána sétáltam. Sajnos olyan késő volt, hogy sok minden nem fért már bele. Ebben az utcában már jártam, de pont ezt a környéket nem is jártam még be eddig, tehát pótoltam. Lényegében a Florida utcát néztem csak meg, ami a fő sétáló utca. Sajnos több időm nincs, most reggeli, aztán jön értem a taxi. Addig még szaunázok egyet.
Ami még jó, hogy Budapestre kaptam pótjegyet Bécs helyett, és Madridban 2 óra az átszállás.
Most itthon egészítem ki, dolgozom át, fejezem be ezt a naplót. Az asztalon előttem a mate, a Puenta de Incaban vett calabazaban, meg egy termosz forró víz: egyszerre kevés fér bele. Befejezésképpen olyan általános dolgokról írok, amelyek nem köthetők sehova, és előzetesen sem kellett írni róluk. Ez egy afféle összegzés is egyben.
Mint írtam, Dél Amerika számomra kellően egzotikus volt, hogy érdekes legyen a sok európai ország után, de azért megfelelően kompatibilis is. Hasonló volt az utazó társaság is: különféle emberek, akik sokszor mást és mást akartak, de nem volt elviselhetetlen a széttartás. Úgy vélem, hogy tulajdonképpen azért eléggé hasonló emberek vagyunk, ha egy teljes társadalmi szórást nézünk.
Zárásban tulajdonképpen Dél Amerika eme említett moderált egzotikumait ecsetelném pár általános példával (ha eddig nem volt elég).
Nos, például a mobilt egészen érdekes módon használják. A kezükben tartják, beszélnek vele, aztán sem tarják a fülükhöz. Nyilván ki van hangosítva, és lehet, hogy a push to talk funkciót használják, de akkor is érdekes, hogy Európában ez egészen más. Vajon ennek van valami megfogható oka, vagy egyszerűen ők mást szoktak meg? Nem tudom.
A gyalogos átkelés az változó, és figyelni kell. Legtöbb helyen nincs lámpa, és akkor mehet a gyalogos, ha mehet. Tehát figyelni kell, mikor van zöld az autónak. Hiába van zebra, az autó nem ad elsőbbséget. Még a kanyarodó sem.
A fákról annyit, hogy általában lombosak, de számunkra ismeretlen fajták. Van akác, platán, de a többit nem ismertem. Úgy tippelem, ezek se európai fák, hanem mi hoztuk őket máshonnan. Sok a fenyőféle, de ezek is mások. Nincsenek tuják, mint a mediterránon. És van egy csomó pálma. Néha láttunk narancsfát. Coloniában egyet (narancsot, nem fát) meg is kóstoltam, az illata jó volt, de az íze, mint a citrom (vagy magyar narancs:). A pampán pedig mindenféle tüskés bozótok vannak, amik teljesen ismeretlenek számomra.
Az időjárás jó volt. Sosem esett, ami Argentinában nem volt meglepő, de Chilével is szerencsénk volt. Elvben ősz, november volt, de ugyanolyan meleg, mint most itthon. Chilében egyel arrébb van az időzóna, de ez lényegtelen. A jatlegen odafele korán túl voltunk. Visszafele szenvedtem, mert a repülőn még nem tudtam aludni, utána meg bementem dolgozni. Ma délig aludtam, mintha még ott lennék.
Mindenhol spanyolul beszéltek, ami jó, ha valaki tud spanyolul. Illetve nekik meg könnyítheti az utazásokat a szomszédba. Én nem tudok spanyolul, egy kicsit a francia segített. Argentínában egyébként más a kiejtés, és mire megtanultuk, hogy a „pollo” kiejtése „posó” (csirke), addigra átértünk Chilében, ahol normális spanyolosan „pojó”. És alighogy ehhez hozzászoktunk, megint visszaértünk Mendozába, ahol megint „posó”. No nem mintha ez olyan katasztrófa lett volna, meg a chileiek is nyilván láttak már argentint, az argentínok meg spanyolt.
A pénznemek sem egységesek, igazán kialakíthatnának valami uniót. Az értékük is más, és folyton váltani kellett. Ez mindenféle gondokat okozott, amin csak az enyhített, hogy sok helyen kártyával is lehet fizetni viva la globalization
Emberből láttunk mindenfélét, és tényleg karakteres, érdekes arcok voltak. Igazi inkákat is (értsd indiánok, nem tudom, hogy milyenek), és fehérebb embereket is. Sötét és világos fehéret is.:)
Nos hát ennyit a világ eme szegletének általam észrevett érdekesebb és kevésbé érdekesebb dolgairól. Azt gondolom, hogy az utazás mindenképpen megérte, másnak is tudom ajánlani. Igazából költségvetési szinten bárki megteheti ugyanezt, hiszen Istvánéknál csak pár napot voltunk. Az, hogy István ott dolgozott, annyiban jött jól nekünk, hogy az alkalom megvolt, hogy a terv könnyebben összeállt. Ari és István nem csak meghívott minket, hanem azért sokat szerveztek ezen.
Ugyanakkor ugyanennyiért ugyanígy ugyanezt az utazást bárki megteheti. Mi is interneten néztünk szállodákat, buszokat, mi se tudtunk nagyon spanyolul, mi is egyedileg utaztunk, azt láttuk, amit akartunk, arra mentünk, amerre gondoltuk. És így volt ez jó. Szerintem nem hagytun ki semmi lényegeset a szervezett utazáshoz képest, sőt.