A
tudományszociológia és tudományelmélet kapcsolata a tudományfilozófia
szintézisében
Ezen írás témája
Farkas János: Perlekedő tudományelméletek című könyvéhez kapcsolódik.
A könyv a tudományfilozófia és a tudományszociológiai elméletek összefoglalását
adja. A szerző a történeti összefoglalóhoz egy nagyon markáns gondolatot
tesz hozzá. Ezt fejezi ki a könyv címe is. Farkas János úgy tekinti a
különböző, egymással veszekedő tudományelméleteket, amelyek
t9bbségében van valami igazság, azonban mindegyik egyoldalúan tekinti a
tudományt. Ugyanakkor ezek az elméletek általában vitatkoznak egymással, és
általában saját álláspontjukat abszolút igaznak tekintik. Emellett a
tudományfilozófiában manapság sok elmélet van jelen.
„A dualista
tudományfejlődési iskolák kölcsönösen tagadják egymást. Enyhébb feszültség
esetében legfeljebb komplementernek, egymást kiegészítőnek tekintik
őket. Az alapképlet tehát lényegében abból áll, hogy az egyik
monizmustípus tagadja (és kizárja) a másikat. Ha igaz a logikai empirizmus,
akkor nem lehet igaz a deduktív realizmus, avagy a konstruktívizmus és
fordítva. Ilyen módon a tudományról szóló elméletek ingaszerűen
osszcillálnak, hol jobbra, hol balra lengenek ki. Az egyik
szélsőségből hamar át lehet billenni a másikba. Ki lehet akkor
szabadulni a dualizmusok és a monizmusok körkörösen mozgó mókuskerekéből?
Én csak egy olyan kategóriát ismerek, amely úgy képes megszüntetni egyszerre
mind a dualizmust, mind a monizmust, hogy egyben meg is tartja őket. Ez
pedig a totalitás. Ez a kategória egy olyan egészből indul ki, amely
különböző nyelven leírható.”[1]
Ha a totalitás
pontosabb szerkezetét nézzük, akkor a következőt mondhatjuk: „A
dialektikus logikában viszont mindig találni valamiféle átfogóbb rendszert,
amely mozgásformát nyújt az ellentétes meghatározottságok együttes létezése
számára.”[2]
Ami pedig a
monizmusok alakulásának időbeli dinamikáját illeti: „Egy helyes tézist
abszolutizálnak, érvényességi határain túlfeszítenek, ezután az elhanyagolt
szempontot mások kezdik el vizsgálni, helyesen felkutatva benne a racionális
magot. Egy idő után azonban a másik szélsőségbe lendítik át a
koncepciót, adott esetben a hipermetodologizmusból hiperszociologizmusba”.
Ezen
gondolatokból indulok ki, és a dichotómiák feloldására ajánlott
lehetőséget próbálom továbbgondolni. Egyúttal ez a tudományfilozófiák
egyesítésének lehetőségét is konkrétabban felveti, amelynek
szükségességéről a könyv is beszél. Gondolataimat elsősorban a
tudásszociológia és metodológia ellentétére vonatkoztatom.
Ha az utolsó
idézetet tekintjük, akkor az mintha a pozitivizmus és az azt követő
kuhniánus, majd szociológiai irányzatok történetét írná le. Véleményem szerint
pontosan az idézetben leírtak történtek. A pozitivizmus szándékosan és
tudatosan elvonatkoztatott a szociológiai, pszichológiai és történeti
vonatkozásoktól, és csak tiszta metodológiával foglalkozott. Kuhn helyesen
mutatta ki, hogy ha ezeket a szempontokat tekintjük, mennyire más tudománykép
alakul ki belőlük. Ez azonban véleményem szerint nem cáfolja az
előző elméleteket, azokat is folytatni kell.
Ami a
metodológiai tudományfilozófia és a tudományszociológia (tudománytörténet)
kapcsolatát illeti, a következőképpen látom a helyzetet: a tudomány emberi
intézmény, és mint ilyen, magán hord emberi, azaz pszichológiai, szociális
tulajdonságokat. Ugyanakkor a tudomány egy sajátságos szféra, és ez a sajátság
nem esetleges, hanem magyarázandó. A sajátságnak olyan okai vannak, amely a
tudós és a természet kapcsolatában rejlik, és amellyel kapcsolatos a tudomány
céljával, a megismeréssel. Ezt a vonatkozást pedig módszertani normákba lehet
foglalni. A tudományfilozófia pozitivista irányzata ezzel foglalkozott, és
ezért vonatkoztatott el a többi tényezőről.
A kuhniánus és
pozitivista szemlélet tehát összeegyeztethető, hiszen különböző
vonatkozásokat vizsgálnak. A pozitivizmus ideális módszerekkel foglalkozott,
Kuhn és az őt követő tudományszociológusok pedig részben ezen normák
megszegését, illetve olyan más hatásokat vizsgáltak, amelyek befolyásolják a tudományt.
A normák megszegése azonban nem érvényteleníti a normákat, és nem is jelenti
azt, hogy egy norma lényegtelen. Minden normát megszegnek, és mégis sok közülük
érvényes és fontos. A módszertani vizsgálatok nélkül megmagyarázhatatlan a
tudomány sajátossága. A tudomány egészét pedig mindezen hatások együttese
határozza meg: részben társadalmi intézmény, másrészről pedig speciális,
egyedi intézmény. A kép csak a kettő együttesében lehet teljes.
Ha visszatérünk
arra a kérdésre, hogy a két ellentétesnek látszó nézet hogyan egyesíthető
egy totális filozófiába, a következő lehetőség adódik. A két nézet
sajátságos szempontok alapján sajátságos keretrendszerben helyezkedik el. Ezen
keretrendszernek lehetnek közös elemei, és ezáltal lehetnek közös kérdések. Ez
egy közös alkeretet jelent. Ebben a közös alkeretben az odavonatkozó
kérdésekben abszolút szempont szerint lehet dönteni, pont azért, mert a keret
közös. A maradék rész viszont két diszjunkt keretrendszet jelent, azaz olyan
kérdéseket, amelyek teljesen másról szólnak.
Ekképpen az
egyben áttekinthetetlen rendszert diszjunkt rendszerekre osztottunk fel. Ez a
felosztás fontos, mert az emberi agy egyszerre csak igen kis részt tud
áttekinteni, a világ kérdéseit tehát olyan struktúrával kell lefedni, ahol a
kapcsolatok, az egy szinten lévő alrendszerek száma kevés. Az ember
számára a megértés csak ekképpen adott. A totalitás szemlélet számára tehát a
következő „logika” adódik: az áttekinthetetlen kérdést áttekinthető
részrendszerekre osztjuk fel, ezen alrendszereket nem szabad izoláltnak
tekinteni, csupán teoretikus egységnek, amelyet a megértés érdekében hoztunk
létre. A tudományszociológia és az episztemológia kapcsolata a
tudományfilozófiában pontosan ilyen: két különböző szempontból tekintik a
tudományt. A két rendszer összekapcsolódik és csak együttesen alkotják a
tudományt. A tudomány csak a kettő együttesével, és kapcsolatuk által magyarázható kielégítően.