A tudományos forradalmak szerkezete

A tudományos forradalmak szerkezete?

Kuhn könyvének rövid kritikája

A tudományfilozófiába Karl Popper: A tudományos kutatás logikája” című könyve vezetett be. Ebben az írásban azonban nem erről, hanem egy igen hasonló című könyvről lesz szó: Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. A két könyv hasonló címe ellenére meglehetősen eltérő szemléletben szól a tudományról. Amíg nem mélyedtem bele az utóbbiba, úgy véltem, hogy a két könyv alapvetően ellentmond egymásnak, és csak egy lehet igaz belőlük, és természetesen Popper könyvére gondoltam.

Mára már finomodott ez az álláspontom. A két könyv ugyanis annak ellenére, hogy címük hasonló, egészen más szempontból tekinti a tudományt, ennek következtében inkább kiegészítői egymásnak, mint ellentétei. Ha egy mondtaban kellene összefoglalnom, akkor a két szemlélet között az a különbség, hogy Kuhn a tudomány szociológiájával, történetével foglalkozik, erre próbál modellt alkotni, míg Popper a tudomány elméletével, módszertanával, és erre ad elméletet. Kuhn inkább deskriptív, és csak részben normatív, Popper pedig normatív és csak illusztrációképpen vesz történeti elemeket. Kuhn elméleti leírása nem analitikus, hanem inkább metaforikus, Popper elméleti konstrukciója formális, logikai. Ezt a sommás összehasonlítást később finomítani fogom.

Ugyanakkor Kuhn könyvét mégis lényeges szempontból problémásnak gondolom. Ezt fogom felvázolni elkövetkezőkben, bár nem fogok tudni részletes és kimerítő kritikát adni. A kritikám ugyanakkor csak erről a könyvről szól, nem vonatkozik Kuhn máshol kifejtett nézeteire, és nem is veszi figyelembe azokat. Ennek oka az, hogy egy könyvet általában önállóan is megálló műnek tekintem. Tehát feladatának tartom azon keret felvázolását, amely alapján a könyv tartalma elhelyezhető egy teljes gondolatrendszerben. Ennek a keretnek teljességre törekvőnek kell lennie a keret teljessége szintjén.

A kritikát azzal kezdem, hogy elmondom azt, amivel egyet értek. Hatalmas hibának tartom ugyanis, ha valaki valamit kritizálva nem jelzi egyértelműen, hogy mi az, amivel egyetért. Ez tapasztalataim szerint problémákhoz vezet, ugyanis a megkritizált nézet általában úgy veszi, hogy a támadás „teljes frontos”. Ezt azért is tartom fontosnak, ugyanis Kuhn könyvében pont azt hiányolom többek között, hogy csak nagyon nehezen becsülhető meg belőle, hogy a korát megelőző filozófiából mit fogad el. Kuhn számomra nem fejti ki teljesen pontosan, hogy mit is gondol a tudomány episztemológiai kérdésekben. Legalábbis nem ebben a könyv első kiadásában. A második kiadásban tett kiegészítések számomra a legfontosabb részét képezik a könyvnek, mert már kitér ilyen kérdésekre is, azonban továbbra sem ad rájuk választ. Sem hivatkozás, sem rövid vázlat formájában. Hogy mik ezek a kérdések, arra vissza fogok térni.

A tudomány emberi tevékenység, olyan tevékenység, amelynek van története, és olyan tevékenység, amely kapcsolódik a társadalomhoz, sőt, részét képezi a társadalomnak. Emiatt van létjogosultsága a tudománytörténetnek, szociológiának, pszichológiának és szociológiának. Ezek a területek a tudományban az emberit vizsgálják, azt, amiben közös másfajta emberi tevékenységekkel. Ugyanakkor a tudomány különbözik a többi emberi tevékenységtől. Ez a különbözőség sokak és az én határozott vélaményem szerint nem esetleges, hanem magyarázható. A magyarázat pedig episztemológiai kérdés. A kérdés feltevéséből következően a válaszadásban szükségképpen nem szociológiai, hanem feltehetően logikai, analitikus területen kell keresni a választ. Ezért ennek a kérdésnek a kutatásában jogos az a pozitivista szemlélet, amely eltekint a pszichológiai, szociológiai, történeti szempontoktól. Ez akkor is helyes, ha a pozitivista modell helyett jobbat, finomabbat kell keresni. Az biztos, hogy logikai modell szükséges erre a kérdésre, amennyiben van rá válasz. Ez a válasz - akárhogy is szóljon - fogja megmondani, hogy mitől sajátságos a tudomány a többi emberi tevékenységhez képest.

Kuhn könyve tartalmának nagy részét tekintve tudománytörténeti mű, amely egységet alkot egy tudományszociológiai gondolatrendszerrel. Kuhn elsősorban a tudomány „fejlődésének” egy történeti és szociológiai képét adja. Mint ilyen, Kuhn képét alapjában nem tudom kritizálni, a tudomány történetének, és szociológiai szerveződésének bemutatására valóban jó metafora a „paradigma”, „normál tudomány” és „forradalom” fogalmakból álló allegória.

Allegóriának neveztem, mert nem tartom kielégítő modellnek. Egy hatásos deskripciónak tartom Kuhn könyvét, amely valóban hozzásegíthet a tudomány fejlődésének megragadásához. A tudomány „fejlődési „ folyamatának leírásához valóban megragadóak ezek a metaforák. Azonban csak egy bizonyos szintig hatol le a deskripció, nem alkot megfelelő modellt. Másrészről a Kuhn előtti, logikai-empirista tudományos módszertani modellek társadalomban történő működése feltehetően pont ilyen történeti jelenségeket produkál, amelyekről Kuhn ír: paradigmákat és forradalmakat. Hogy a tudomány ideálja a társadalomban működve hogyan eredményez paradigmatikus fejlődési dinamikát, ennek megválaszolására egy szociológiai modell és nem metaforikus leírás szükséges.

Kuhn elgondolása történetileg tehát megfelelő, szociológiailag is értékes az az analízis amelyet véghez visz, bár itt bizonyára hiányosságokat tudnának felmutatni a szociológusok. A könyvnek azonban nem rovom fel azokat a vonatkozásokat, amelyekben egy bizonyos kitűzött kérdést egy bizonyos mélységig meg tudott oldani, és előbbre vitte az adott kérdésről szóló gondolkodást. A tudománytörténetet és szociológiát tekintve ez minden bizonnyal így van.

Ami felróható Kuhn számlájára az a episztemológiai konklúzió nem eléggé körültekintő levonása, illetve az kapcsolódó episztemológiai keret hiányos vázolása. Ezen episztemológiai konkluziókat a könyv első mondata mindjárt megígéri nekünk: „A tudománytörténet, ha többnek tekintjük anekdoták és kronológiai adatok tárházánál, gyökeresen átalakíthatja jelenlegi tudományfelfogásunkat.”[1]

Ezen mondatnak, és az erre alapuló gondolatoknak az hibája, hogy túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnek a tudományképünk, azaz a tudomány mibenlétének szempontjából a tudomány történetének. Kuhn gondolkodása túlságosan is arra koncentrál, hogy a tudomány módszertani kérdéseiben történeti forrásból merítsen konzekvenciát. „Az ennek eredményeként kialakuló tudományfogalom már magában foglalja a tudomány lényegét és fejlődését illető alapvető követkesztetéseket is.”[2]

Ha normatív módszertani megállapításokat akarunk tenni, akkor ez a gondolatmenet túlságosan is szűkös, és megfeledkezik a korábbi tudományfilozófiai hagyományról, amely logikai, analitikus forrásból eredeztette a helyes normákat. Természetesen a tudományról, mint történelmi intézményről alkotott képünkben a legfontosabb a tudománytörténet helyes látása. De a tudománynak, mint episztemológiai tevékenységről, és ennek helyes módszeréről alkotott képünkben a történeti kérdések sokkal kevésbé kell, hogy hangsúlyosak legyenek, mint a logikai, analitikus konklúziók. Helytelen, és konzervatív az a gondolkodásmód, amely a normák meghatározásában túl sok teret enged a történelemnek.

Ha a kérdés a tudomány elvi lényege, akkor arra a legjobb eséllyel fellépő válaszadási próbálkozás az, amely az éppen aktuális ismeretekre épülve analitikus vizsgálatot indít, és csak a második legkecsegtetőbb válasz az, amely a történelemből próbálja meríteni a választ. Mindenesetre az a két kérdés, hogy „mi a tudomány lényege”, és „mi a tudomány eddigi történeti fejlődésének legalapvetőbb lényege” megkülönböztetendő kérdés, amelyek csak kapcsolódnak egymással, és nem feltétlen módon.

Hasonló a helyzet a tudományszociológia és az tudományelmélet kapcsolatával. A tudományszociológia a tudomány működésében az emberit, az általánost ragadja meg. Tehát azt, amiben a tudomány feltehetően közös a politikával, művészettel és minden más szellemi tevékenységgel. A szociológia tehát önmagában nem fogja tudni megadni azt, ami a tudomány lényege a többi szférához képest. A korábbi logikai-empirista hagyomány a tudomány lényegét nem szociológiai, és nem pszichológiai vonatkozásban kereste, hanem az episztemológiai szempontú logikai elemzés által. Kuhn ebben a könyvében nem mondja meg, hogy ehhez a filozófiához hogy viszonyul. Általában ellentétes nézetűnek veszik, és Kuhn elszórt megjegyzései is erre engednek következtetni. Mindenesetre kérdés, hogy Kuhn egyáltalán mit gondol a tudomány episztemológiai kérdéseiről? Mit gondol az igazság, a megismerés, a valóság és a tudomány viszonyáról?

Az első kiadás utolsó oldalán lényegében ilyen kérdéseket fogalmaz meg Kuhn, és beismeri, hogy nem tud rájuk válaszolni. Márpedig ez esetben az a lehetőség áll fenn, hogy elfogadja a legjobb ismert megoldást (pozitivizmus), és ekkor a mű ezzel a hivatkozással kerek, vagy utal erre a megoldásra, utalva egyúttal hiányosságaira, és akkor a mű keretrendszere kerek. Kuhn egyiket sem teszi elég határozottan. Az utószóban próbál kitérni ilyen kérdésekre, de nem helyezi el nézetét az ismert nézetek körében, és nem is tud teljes választ adni. A szerző intellektuális becsületességét mindenesetre dicséri, hogy érzi a hiányosságot. Úgy vélem, hogy ezekben a kérdésekben a pozitivizmus értékes választ konstruált, amelynél jobbat máig sem sikerült adni. Ezért ezt kell továbbfejleszteni.

Természetesen minderre azt válaszolhatnánk, hogy Kuhn gondolatai ezen kérdések nélkül is megállnak, talán nincs is valóság, talán a tudomány nem is a megismerés kitüntetett módszere, talán a tudománynak a szociológiai és történeti szempontokat kivéve nincs is logikai lényege. Elképzelhető volna, hogy a paradigma tisztán szociológiai képződmény, és a valóságnak nincs is szerepe. Azonban ez nem volna tartható elképzelés, nem tartható az, hogy a tudományos ismeret teljesen konstruált, konvencionális termék, aminek semmilyen kapcsolata nincs valami az embertől független dologgal, amit valóságnak nevezhetünk.

Hol derül ez ki? Ott, ahol a paradigmákban anomáliák lépnek fel. Kuhnnak abban igaza van, hogy a tapasztalás elmélettől terhelt, azonban az nem igaz, hogy paradigmikusan teljesen meghatározott. Ha ugyanis a paradigma teljesen meghatározná a tapasztalást, akkor nem léphetnének fel anomáliák. A tapasztalatnak nyilvánvalóan van a paradigmától független, a valóság által meghatározott komponense (A félreértés elkerülése végett meg kell jegyeznem, hogy a komponensre bontás csak filozófiai absztrakció, a tudományban magában nem adható módszer ilyen felbontásra, de az episztemológiai reflexió kedvéért ezeket a fogalmakat teoretikusan meg kell alkotni). Ezzel Kuhn láthatóan egyet is ért, de az ebből adódó további, nagyon fontos kérdésekre nem tér ki.

Kuhnnak abban igaza van, hogy a tapasztalásban az elmélettel terheltség és a természetre vonatkozó empíria összefonódik, elválaszthatatlan. Az anomálai azonban akkor jön létre, amikor az empirikus behatás erősebb lesz a paradigmikus meghatározottságnak. És ennek mechanizusáról Kuhn nem tud kielégítő modellt adni. Ennek a kapcsolatnak a modellezésére alkalmas az empirikus, logikai szemlélet, amely a kérdéshez adekvát módon eltekint a történetiségtől és szociológiától. Azt, hogy erről a mechanizmusról Kuhn mit gondol, azt a könyvből nem lehet tudni. Ha elutasítja a korábbi tudományfilozófia válaszait, akkor nem lehet tudni, hogy mivel tudja helyettesíteni.

A könyv címe „A tudományos forradalmak szerkezete”. Ez teljesen félrevezető, hiszen Kuhn a tudományos forradalmaknak történetéről és szociológiájáról beszél, és pont a szerkezetének leírásában nem tud kielégítő lenni.

A forradalom nem Kuhn szerint sem tisztán szociológiai jelenség, a természet „szólal meg benne” az episztemológián keresztül. Ha tehát kielégítő modellt akarunk adni rá, akkor elkerülhetetlen az empirista-logikai szemlélet. A tudomány egészét tekintve ez a szemlélet redukált, hiszen a szociológiai elemeket szándékosan nem ragadja meg. De itt derül ki, hogy a szociológiai elemek mögött (vagy felett, a névutó nem jelent szinteket) implicit módon, kell, hogy legyen egy episztemologiai mechanizmus, amellyel a szociológiai mechanizmus összefonódik. Kuhn, és más szociológusok, amikor az episztemológiai mechanizmusról nem számolnak be, azon a feltételezés látszatát keltik, mintha ilyen nem lenne. Ha azonban elismerik, hogy van, akkor a filozófiájuk csak egyik oldala a kérdésnek, ami nem a tudomány episztemológiai lényegét, hanem emberi vetületét adja.

Az episztemológiai és szociológiai vetület élesen rajzolódik ki az inkommenzurábilitásról mondottakban. A könyv megfogalmazásában az elején ez a tézis sokkal erősebbnek, és irracionálisabbnak tűnik, mint az utószóban. Ami kétségbevonhatatlan, az az, hogy Kuhn történeti példákon illusztrálja, hogy az elméletek összehasonlításában mennyi nehézség mutatkozott, és ennek megfelelően mennyire más szempontok döntöttek a paradigmák váltásakor. Nem tiszta azonban, hogy milyen episztemológiai, milyen normatív konklúziót vonhatunk le ebből a deskripcióból.

Mindenképpen logikai hiba volna az elméletek elvi összemérhetetlenségét dedukálni a történeti deskripcióból. Ez ugyanis nem történeti, hanem logikai kérdés. Ha az elméletek elvben is összemérhetetlenek, akkor ez nem képez normát ebben a kérdésben. Ha azonban összemérhetőek, akkor a norma csakis az lehet, hogy a szociológiai tényezők ellenére az elméletek helyes összemérésére kell törekedni. Kuhn deskripciója ebben az esetben csak egy másik alátámasztását adja ennek a normának, hiszen illusztrálja, mennyiszer szegték meg a normát a történelem során.

Általánosságban a normatív és deskriptív szemlélet kapcsolatáról Kuhn ekképpen ír: „Több mai filozófus talált olyan fontos összefüggéseket, amelyekben elválaszthatatlanul összefonódnak a normatív és leíró folyamatok. A „van” és a „kell” semmi esetre sem válik olyan élesen külön, ahogy eddik gondoltuk”[3] Ezt nem tartom igaznak. Különbséget kell tenni a között, hogy a „van” és „kell” kérdése összekapcsolódik, és a között, hogy összefonódik. Véleményem szerint a kérdés elválasztható, és pontosan megmutatható a kérdések közötti kapcsolat. ekképpen pontosan megmondható az, hogy a tudománytörténeti leírásból milyen értelemben, mennyi, és milyen konzekvencia adódik a normákra vonatkozóan. És ez a konzekvencia csak a logikai elemzéssel együtt képezhet normákat.

Visszatérve a logikai és történeti szemléletmód különbségére, Fehér Márta „Thomas Kuhn Tudományfilozófiai paradigmája” című írásában, amely a magyar kiadáshoz csatolva van, a következőképpen vázolja fel a kettő állítólagos ellentétét: „Ilyen körülmények között tehát csakis két lehetőség között választhatunk: vagy fenntartjuk a tudományfilozófia által empirikus és logikai alapon kidolgozott és a tudományosság kritériumául szolgáló metodológiai ismérvek abszolút és kizárólagos érvényességébe vetett hitünket, s akkor a korábbi korok tudományát a rögeszmés téveszmék, de legalábbis a „hiedelmek” körébe utaljuk, alkotóikat pedig az orvosi esetek, de legalábbis az álmodozók közé, vagy pedig elfogadjuk azt, hogy a tudományosság ismérvei koronként változnak, tehát érvényességük csak relatív…”. Nos ebben a szépen megfogalmazott mondatban véleményem szerint több logikai hiba van, és a kérdések maguk is megérnének egy tanulmányt.

Egyrészt az abszolút módszer, ha abszolút is, csak a tudományos elméletek kezelésének módszerét szabja meg, az eredmény függ az információktól. Ekképpen abszolút módszer és tökéletes érvényesülés esetében is az elméletek változása, fejlődése adódik, hiszen a tapasztalati alap növekszik. Ez az ideális felfogás. Másrészt pedig meg lehet különböztetni a tudományt, mint elméleti fogalmat, és mint történeti fogalmat. A történeti tudományfogalomba lehet, hogy beletartozik valami, ami elvben nem kifejezetten tudományos, de történetileg az. Harmadrészt pedig semmi nem kényszerít minket arra, hogy ennyire bináris módon gondolkodjunk. Az abszolút módszer ideálja és a teljes módszertelen tudománytalanság között fokozatos átmenetek lehetségesek. A valóságban a módszer sohasem érvényesül tökéletesen, mindegyik tudós valahol az ideális módszeresség és a módszertelen gyarlóság között van. A történelem során a módszeresség maga is fejlődött, ekképpen a tudósoknak egyre jobb lehetősége nyílt az ideált követni. Az, hogy a szóhasználatban hol húzzuk meg a határt, csak ízlés kérdése. A fontos az ideális módszer célja.

A logikai és a történeti szemléletmód tehát kiegészítő, és egyáltalán nem összeegyeztethetetlen, hanem inkább kapcsolódó.

Végezetül talán a legáltalánosabb kérdésre térnék ki. Ez pedig az analitikus filozófia kérdése. Kuhn számos olyan hagyományos nézetet rombolt le, amely az analitikus filozófia eredménye. Számos kérdésben kritizálta meg bizonyos dolgok megkülönböztetését azzal, hogy szerinte összefonódnak. Utalok itt a deskripció és preskripció kérdésére, az elmélet és a tapasztalat kérdésére, a felfedezés és igazolás kontextusára. Valószínűnek tartom, hogy Kuhn nem szándékozta az analitikus filozófia elvetését ajánlani. Elgondolása azonban ez irányba mutat, különösen pedig a még további értelmezések, továbbgondolások. Magam az analitikus filozófia teljes elkötelezettje vagyok jelenlegi nézetem szerint. Nem látok ugyanis a megértésre más lehetőséget, mint az analitikusság.

Amennyiben egy jelenséget meg akarunk érteni, elméleti szinten mindenképpen részekre bontást kell alkalmazni. A részekre bontás lehet definitív, azaz csakis a megértés céljából szerkesztett fogalmi rendszer. Ezen rendszer alkotja a modellt. A modell tehát részekből áll, de nem szeparált részekből, hanem olyan részekből, amelyek összefüggenek egymással. Ez az összefüggés lehet kölcsönös is. Az 9sszefüggés azonban nem jelent összemosást. A modell alkotása azt jelenti, hogy bár tudjuk, hogy az alkotóelemek mesterségesen kreált egységek, amelyek a kapcsolataik útján egymásra is hatással vannak, azonban nem tudjuk máshogy megragadni az egészet, mint egy strukturális-kapcsolati modell alapján. Ez valahogy az emberi megértés sajátsága.

Ki kell térni itt a modell redukciós sajátságára. A modell sosem a valóság másolata, hanem redukált változata. A valóság másolata ugyanis egyrészt lehetetlen, másrészt nem jelent megértést. A megértésben lényegi elem a redukció. Ha tehát valaki egy modellről azt mutatja be, hogy redukció, akkor az nem jelent kritikát. Kritikát az jelent, ha valaki az adott szempontból jobb modellt tud adni. Hasonlóan nem jelenti a modell kritikáját az, hogy valaki összefüggéseket mutat be az elemek között.

Az tehát, hogy Kuhn bemutatja, hogy a tudománynak vannak szociális, történeti vonatkozásai is, és hogy ezzel a pozitivista stílusú modellek redukált modellek, trivialitás, és nem cáfolja azon modelleket. Az, hogy Kuhn kimutatja a tapasztalat elméletfüggőségét, egy olyan új felismerés, ami fontos, fontos új kapcsolat az elemek között, de ez nem jelenti a modell alapvető elvetését, hiszen ezzel kiegészíthető a modell.

Alapvető újítás az lenne, ha valaki jobb tudományelméleti, azaz episztemológiai modellt tudna adni egy teljesen más fogalmi rendszerben, vagy ha az analitikus filozófia helyett más megértési módot tudna bevezetni. Én ennek lehetőségét nem látom, ezért fontosnak tartom az analitikus, empirikus-logikai modellek továbbfejlesztését, mert csak ebben látom a tudomány mibenlétének lényegének megválaszolására a lehetőséget.

Sok esetben Kuhn és főleg egyes követőinek álláspontja nem cáfolja, nem kritizálja az előző nézeteket, hanem felismer egy új összefüggést, azonban ahelyett, hogy ezzel bővítené az előző modelleket, azokat elvetve, nem ad másik modellt, s ezzel mintegy szabotálja a megértést. Számomra a Kuhnnal kezdődő filozófia egy „forradalom, új paradigma nélkül”, azaz destrukció. Ezzel szemben Popper könyvében számomra az volt a legcsodálatosabb, hogy mik9zben cáfol előzőleg bevett nézeteket, az új alapon új modellt épít fel. Popper cáfolta a végleges verifikációt, és helyette falszifikatív modellt adott.