Ideál és valóság kapcsolata

A következőkben a tudományos ideál és a valóságos tudomány kapcsolatával fogok foglalkozni. A kérdésre adott válaszomat meg is kell alapoznom, ezért az ideál és a valóság általános kapcsolatára is ki kell térnem.

A témát a tudományfilozófiában felmerülő kérdések motiválták, amelyek az episztemológia és tudományszociológia, deskriptív és normatív szemlélet kapcsolatával foglalkoznak. A pozitivista és posztpozitivista tudományfilozófia ellentéténél merülnek fel ezek a kérdések leginkább. A kérdés az, hogy vajon szükség van-e abszolút, ideális, episztemológiai értelemben vett, logikai alapú normákra a tudományban. A kérdése felvetődik úgy is, hogy ezen normákra szükség van-e a tudomány szervezésében, illetve a tudomány mibenlétének magyarázatában. A konkluzióm az lesz, hogy mindkettőre szükség van.

A tudomány emberi cselekmény, emberek alkotása, márpedig az embereknek sajátságos szociális tulajdonságaik vannak. A tudományt emberek közösségben művelik, és a tudományos közösség benne él a társadalomban, azzal kapcsolatban van. Ekképpen a tudomány szociológiai vizsgálata szükségképpen fontos kérdés.

Az első kérdés az, hogy vajon a tudomány sajátságos közösségi tevékenység-e? Különbözik-e a többi emberi intézményektől, mint például a művészet, sport, politika? És ha különbözik, ez vajon csupán esetleges, vagy valami speciális, ami magyarázatra szorul? Az egészen nyilvánvaló, hogy a tudomány különbözik valamiben a többi intézménytől, ahogy azok is különböznek egymástól. Mindegyik intézmény egy sajátságos módon foglalkozik a világgal (vagy annak egy részével), ez a sajátságos mód sajátságos témához, célhoz kapcsolódik. Kézenfekvő, hogy ezen mód, cél lehet a magyarázata a különböző intézmények sajátságos működésének. Ezen gondolatmenet szerint a tudomány sajátságosságának oka egy sajátságos cél, ami vezérli a tudósokat tudatosan és tudat alatt.

A cél véleményem szerint a megismerés. Csakhogy az emberek nem megismerésre specializálódott céleszközök, hanem társadalmi lények. Ezért más szempontok is vezérlik őket. Ezeket nevezhetjük szociális szempontoknak. Ezen szempontok is fontosak a tudomány milyenségének kialakításában, az emberi tudomány valószínűleg sajátságosan emberi is. Ugyanakkor sajátságosan tudományos, és ezen sajátság csak és kizárólag a sajátságos céllal magyarázhatóak, hiszen a többi szempont a szociális tulajdonságokat eredményezi. Mindezen célok és szempontok összekapcsolódnak, de a megértés szempontjából teoretikusan külön kell választani őket.

Szociális szempont a szociális externális tényezők: politikai, gazdasági, kulturális tényezők, valamint internális tényezők: a tudós magánélete, személyes szempontjai, sajátos értékrendje. Az episztemológiai tényezőt pedig az empirikus-logikai tudományelméletek próbálják megragadni, ezek valamiféleképpen az elmélet és a valóság kapcsolatával kapcsolatos dolgok.

az előbbiek megértésével a szociológia foglalkozik, és fel tudja tárni a tudományban azt, ami társadalmi jellegű, az utóbbival a logikai-empirista tudományfilozófia foglalkozik, tehát szükségképpen feladata megválaszolni ezt a kérdést, ha meg lehet. Ha nem lehet megválaszolni ezt a kérdést, az egy dolog, de a megválaszolás igénye mindenképpen fennáll. Aki tehát az effajta filozófia érvényességét nem fogadja el, egy kérdést utasít el, amelyet feltehetően meg lehet válaszolni. Márpedig az emberiség nem nagyon fogta vissza magát egy kérdés megválaszolásában.

A másik oldalról nézve véleményem és a tudomány történetének tanulsága szerint a tudósok általában rendelkeztek valamilyen eszmével a tudományról, és ez lényegesen befolyásolta a tudományos kutatás menetét. Valamifajta ideál befolyása tehát mindenképpen megvolt. Az egy másikkérdés, hogy ez az ideál mennyiben felel meg a logikailag helyes ideálnak. Azt mondhatjuk, hogy egy logikailag helyes „ideális ideál” tehát közvetve mindig is befolyásolta a tudomány folyását. Az ideális ideál ideája tehát szükséges elem a tudománytörténet magyarázatához.

Térjünk rá a norma és valóság praktikus kapcsolatára. A valóságos cselekvés, tehát a tudomány valódi története sohasem felel meg az ideálisnak. A normák, még ha érvényesek is, csak részben érvényesülnek. A tudós tehát mindig átmenet ideális tudós és közönséges ember között. A tudós és a tudomány sohasem teljesen ideális. Ugyanakkor véleményem szerint nem is teljesen közönséges. Véleményem szerint a tudomány még csak nem is olyan, mint amiben a norma csak tudat alatt érvényesül, hanem olyan, amelyben a norma tudatosan és tudat alatt érvényesül, de mindig csak részlegesen, mert hatnak a szociális szempontok is.

A normának tehát akkor is van szerepe, ha csak részlegesen érvényesül: a norma értelmét nem veszejti el részleges érvényesülése. Egészen más volna a helyzet a tudományban, ha elveszítené normáját. Az is kézenfekvő számomra, hogy különbség van a norma tudatosítása és tudatalatti működése között, méghozzá az utóbbi javára. Ezért szükséges a norma kutatása és közzététele, tehát fontos a tudományos módszertan kutatása.

Az emberi megértés általában mindig is olyan kérdésekkel foglalkozott, amelyek működtek valahogy. A megértés célja az, hogy a megértés által racionálisan sokkal kedvezőbben befolyásolhatjuk vagy csinálhatjuk azt a valamit. A tudományfilozófia kialakulása előtt már létezett valamilyen tudomány. De a tudományfilozófia hatására a tudomány várhatóan jobban működik. A tudományos módszer felismerése tudatosítja a módszert, és ezzel az, mint norma jobban érvényesül. A racionális gondolkodásnak ez az önvisszacsatolás az előnye: a racionálisan felismert helyes norma általában elősegíti a norma érvényesülését. A normáknak és a normák kutatásának ez a szerepe.

Tehát elképzelhető, hogy a történelem folyamán a tudomány normái kevésbé érvénysültek, az is, hogy nem helyes normák érvényesültek. De pont ezért a helyes norma felkutatása és tudatosítása lehet csak jó cél, nem pedig ezen gondolkodásmód elvetése.

Abban a szélsőséges esetben, ha létezik logikailag lehetséges univerzális norma, de ezt a történelem során sohasem közelítették meg a tudományfilozófusok, és a tudósok ekképpen pláne nem, akkor is az a helyes, ha ezt feltárjuk. Ha pedig nem létezik, akkor azért helyes a vizsgálata, hogy ez derüljön ki. Az, hogy a tudomány történetének eddig mi volt a folyása ebben a kérdésben irreleváns.

Ha a különböző kultúrák kapcsolatát nézzük a jövőben, akkor fontos felismerés, hogy felismertük a paradigmák összehasonlításának nehézségeit, hiszen ez a kultúrák közötti kommunikációban segít. Ugyanakkor teljesen káros az, hogy a nyugati kultúra ezzel túlságosan is elvesztette magabiztosságát. Amennyiben van ideális módszer, akkor minden kultúrának erre kell törekednie. Az, hogy saját paradigmáját tartja helyesnek, nem baj, amennyiben elég nyitott ahhoz, hogy kommunikáljon a másik paradigmával.

Amennyiben nincs helyes módszer, akkor pedig teljesen mindegy, mindenesetre az, hogy mindegyik paradigma a saját fennmaradása mellett van, akkor is érthető. A nyugati kultúrának tehát az inkommenzurábilitás jelenségéből annyit kell magáévá tennie, amely elősegíti a hatékony kommunikációt, és azt el kell vetnie, hogy emiatt ne legyen határozott álláspontja.

További általános filozófiai kérdés még a normatív gondolkodás és a deskriptív gondolkodás kapcsolata. A következő gondolkodási sémában látom a helyes kapcsolatot. A deskripció feladata, hogy leírja a valóságot, illetve részben értelmezze is azt. A tudományfilozófiában konkrétan a szociológia, történelem, pszichológia feladata, hogy a megismerés adott körülményeit feltérképezze. A megismerésnek ugyanakkor határozott célokat lehet adni. Ez meglehetősen távol eshet attól, ami van, ugyanakkor véleményem szerint ezek a célok eddig is, tudatosan és tudat alatt is formálták a tudományt.

A pozitivista szemléletű filozófia ezen cél logikai elemzését és lebontását célozta meg. Ezáltal egy módszertan állítható fel, amely egy adott cél érdekében a tudomásunk szerinti legjobb megoldás. Ezután zárul be a kör: a normákat össze lehet vetni a deskripcióval és nyilván különbségeket fogunk találni. A preskripciókat a deskripcióval összedolgozva egy praktikusabb módszertani előírásokat lehet kidolgozni. Ez a normák részleges enyhítését jelenti, elérhetőbb célok kitűzését. Ugyanakkor sosem szabad elfelejteni, hogy ez a praktikus módszertan csak kényszerfeltételek miatti enyhítése az elvi módszertannak. Ez a praktikus módszertan szociológiai, pszichológiai megfontolásokat is tartalmaz, de nem lehet, hogy ezek uralják el a módszertant.

Szólni kell még egy olyan problémáról, amely a körkörösséggel fenyeget: arról van szó, hogy a szociológiai, pszichológiai, biológiai ismereteink azon tudomány termékei, amelyeknek módszertanát ezekből kiindulva és a logika által kívánjuk megalapozni. Ez látszólag körkörösség, azonban mint azt Kuhn megjegyezte, nem minden körkörösség értelmetlen. Van, amikor a körkörösséget nem lehet kikerülni, ilyenkor egy produktív körkörösség jobb, mint a semmi, avagy jobb, mint egy visszacsatolás nélküli lineáris, nyílt gondolatrendszer.

A produktivitás azt jelenti, hogy a körkörösség nem is jelent kört, hanem inkább cikloist. A visszacsatolás ugyanis nem jelent tautologikus körkörösséget, hanem olyan visszacsatolás, amely alakítja a rendszert. A valódi körkörösség, a tautológia nem jelent produktív rendszert, legfeljebb konzisztenciát. Ez a „cikloisosság” viszont a gondolatrendszer önirányítását, önfejlődését jelenti.

Egész pontosan még a ciklois sem elég jó hasonlat, hiszen a tudományfilozófia a tudomány egy kis részeredményéből indul ki, azon eredményből, amely a legerősebben igazoltak között van. Ez alapján építhető fel a módszer, amely azután az egész tudomány módszerévé szolgálhat. A tudományos módszer eredménye ezután egy nagyon tág ismeretrendszer. A visszacsatolás tehát az output egy széles spektrumából egy szúk spektrumot választ ki, a tudományos módszer tehát a tudománynak csak egy részeredményén alapul. Márpedig határozottan értelmesnek gondolom azt, hogy a tudomány módszere a tudományos ismeretek egy szűkebb részeredményére alapozva megalapozható.