Deskripció és preskripció

Rudolf Carnap a Bécsi Kör meghatározó egyénisége. A Bécsi Kör pedig a pozitivizmus meghatározó filozófiai csoportja volt. A pozitivizmus a tudományfilozófiában az analitikus szemléletet és ezen belül a logikai-empirikus irányzatot képviselte. Ez az irányzat a tudományfilozófia feladatát a megismerés lehetőségeinek logikai elemzésének tekintette. Mondhatni, a filozófia alkalmazott logikát jelent náluk.

Ez a tudományfilozófia a megismerés társadalmi és pszichológiai szempontjaitól nagyrészt eltekintett. Pontosabban csak a legalapvetőbb feltételezésekkel élt ebben a viszonylatban. A megismerő emberről szinte csak azt feltételezik, hogy képes a világról olyan tapasztalatokat gyűjteni, amely abból valamennyi információt nyújt. Majd pedig képes logikus gondolkodásra, amelynek segítségével amennyire csak lehet, módszeresen megpróbálja kifejleszteni a tapasztalatok alapján azt az elméletet, amelyet azok leginkább igazolnak. Tehát az igazságra vonatkozóan a lehető legjobb hipotézist kidolgozni.

Ez a tudományfilozófia normatív szemléletét jelenti, amely mint mondtam, nagyrészt eltekint a történelmi, szociális és pszichológiai elemektől, avagy azokat csak annyiban veszi figyelembe, amennyi a realitás minimális megőrzéséhez kell. Ezt a későbbi időszakban erősen bírálták azzal, hogy így egy erős redukciót hajtanak végre.

Ám gondolkodjunk csak, mi a cél? A norma kidolgozása, a helyes módszer megközelítése, hogy azt a tudósok elé tárhassuk. Ez a módszer nyilvánvalóan nem fedi le azt teljesen, amit a tudósok a tudományfilozófia nélkül, maguktól is tesznek. De ha teljesen lefedné, akkor nem is volna norma. Ennek megfelelően, ha a történelmi, pszichológiai és szociális jellemzőket hangsúlyosan vagy teljesen figyelembe vennénk, akkor nem normához, hanem jó esetben deskripcióhoz jutnánk. A deskripció így ugyan jobban leírná, mit csinálnak a tudósok valójában, de pont ezért nem lennének normák.

Nyílván a deskriptív megközelítésnek is kell végezni valamilyen redukciót, hiszen mi értelme megállapítani, hogy „minden úgy van ahogy van”? A deskripció is megpróbál modellezni, redukálni, eltekint némi esetlegességtől. A normatív szemléletnek pedig még több esetlegességtől kell eltekintenie. Mert míg a deskriptív elméletek célja annak nagyjából helyes modellezése, hogy mi történik, addig a normatív elméletek célja az, hogy minek kellene történnie; Hogyan volna helyes?

A redukció mértékében tehát folyamatos átmenet lehetséges. Minden redukció mellőzésének semmi értelme, mert az a valóság másolata, amely „nem fér be a fejünkbe”. A valóságot lemásolni nem megismerés, hiszen a valóság önmagában nem megértés, a megértés a valóság egy modellezése, amely olyan egyszerű, hogy számunkra felfogható, de olyan finom is egyben, hogy alkalmas legyen céljának. A célnak megfelelően pedig ezért különböző redukciós fokok lehetségesek.

Ugyanakkor minden redukált modellt lehet kritizálni a redukciója miatt. Egy jó modell ezeket a feltételezéseiben leszögezi, pontosan azért, hogy lássuk, minek érdekében, és mitől tekintettünk el. Egy ilyen modellt kritizálni értelmetlenség, hiszen hiába mutatjuk be, hogy a valóság finomabb, ha a megkívánt szemlélethez az a redukció szükséges, amelyet megtettek.

Például egy folyamat modellezéséhez mindenféle feltételeket tesznek. Például, hogy bizonyos összefüggések lineárisak, bizonyos paraméterek állandóak, stb. Ha a modell ezeket a feltételezéseket leírja, akkor teljesen felesleges rámutatni, hogy „a valóság cizelláltabb”. Tudja ezt a modell alkotója, de mi haszna finomabb modell alkotása, ha azzal a folyamat számíthatóságát vesztjük el?

Hasonlóan azok, akik a pozitivista filozófia redukcionizmusát kritizálják, szem előtt kellene, hogy tartsák, hogy ugyan lehet finomabb modellt kialakítani, sőt, a deskripció érdekében kell is, de vajon ha preskriptív konklúziót akarunk tenni, akkor ezt nem rontja-e el?

Ekképpen én a pozitivista és a posztpozitivista tudományfilozófiát úgy tekintem, hogy a pozitivista preskriptív, míg a követő nézetek inkább deskriptívek. A posztpozitivista nézetek tekinthetőek a pozitivista nézetek tovább finomításának, a deskripció érdekében, és emellett a pozitivista eredményeket meg kell őrizni a preskripciónak.

A valóságot mellesleg lemásolni nem is lehet, hanem csak megélni. Az átélés az egyetlen olyan kapcsolat a valósággal, amely talán nem redukál, viszont valószínűleg ez sem hű másolat. Az objektív gondolkodás értéke, hogy bizonyos esetekben értékesebb egy redukált, de ezen kereten belül helyes modell, mint egy nem redukált, de valószínűleg teljesen „ferde” átélés. Az előbbit nevezhetjük megismerésnek, az utóbbit életnek.

Visszatérve a pozitivista tudományfilozófiához, ennek célja tehát a deskripciónál nagyobb redukció a normatív elmélet megalkotása érdekében. Ezzel szemben a későbbi „filozófusok” tovább finomították a deskripciót. A „filozófusok” szót idézőjelbe teszem, mert amennyiben egy deskripciról van szó, akkor a pszichológiai, szociológiai és történelmi vonatkozásokat annyira figyelembe kell venni, hogy véleményem szerint ez már rendes tudomány, és nem filozófia.

Egy közösség szociológiájának, egy szféra történelmének, egy embertípus pszichológiájának leírása ugyanis egyszerű tudományos téma, amelyhez elvben tudjuk a módszereket. Ezzel szemben a normatív elmélet valóban filozófia, hiszen itt pont a tudomány helyes művelése a kérdés, tehát ez tudományfeletti kérdés, míg a deskripció tudományos kérdés, igaz önreferáló.

A cikk tartalma

Carnap ezen írása pozitivista normatív szemlélet mintapéldánya lehetne, talán a legélesebb konklúzióval rendelkező tanulmány. Kedvenceim közé tartozik, mert a logicista módszer hatékonyságát legjobban példázza: rendet rak egy olyan kérdésben, amelyben pont a logika mellőzése miatt zűrzavar uralkodott. Mostanában olvasok egy hasonló tanulmányt Bertrand Russeltől, amely ugyanezen kérdést alapvetően ugyanolyan keretek között, de kicsit más oldalról, kicsit jobban koncentrálva a humán szempontokra, kicsit kevesebb formalizmussal elemez[2].

Carnap cikke a címének megfelelően nyelvi elemzés által próbálja tisztázni a metafizika lehetőségeit (illetve inkább hiúságait). A nyelvi elemzés nem túl részletes, csak a leglényegesebb momentumot ragadja meg, és elemzi logikailag, ez pedig a jelentés. A jelentést a szavak, mondatok jelentésén keresztül elemzi. A megállapítás az, hogy a mondat jelentése annak logikai következményeiben van, amely által ellenőrizhető.

Carnap itt a verifikáció kifejezést használja, de tudjuk, hogy a későbbi kritika folyamán az ellenőrzés lehetőségeinek korlátait kimutatták. Ebben leginkább a Bécsi Kör belső ellenzéke, Karl Popper vált ismertté, azonban lényegében ez nem változtat Carnap gondolatmenetének lényegén. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy az ellenőrzés után, az alkalmas-e jusztifikációra, vagy falszifikációra, az ellenőrzés lehetősége a lényeg, ugyanis csak ez kapcsolódik a jelentéshez. Hogy az ellenőrzés után mit lehet kezdeni az elmélettel, az már más logikai tényezőktől függ.

Lényegében a szó jelentése is a mondat jelentésén alapul, hisz a szó jelentése annak elemi mondatán keresztül definiálódik. Ez megint egy olyan redukció, amely talán kritizálható. A szavak ugyanis több mondatban használatosak, és ezek mindegyike hozzájárulhat a jelentéshez. De ez megint nem érinti a lényeget. A lényeg, hogy a szó, mondat jelentése annak ellenőrizhetőségében rejlik. Ezt a definíciót Carnap többformában is megfogalmazza, amelyek kapcsolódnak más területekhez, de ekvivalensek. Így ha valaki az egyiket elfogadja, akkor a többit is. Ez erősíti a gondolat erejét.

A mondat jelentése annak szintaxisán és szemantikáján is múlik. Carnap megkülönbözteti azokat a mondatokat, ahol a szavak összetétele szintaktika szabályokat sért. Ezek a legnyilvánvalóbban értelmetlen mondatok, ezek értelmetlensége szembetűnő. Egy másik lehetőség szavak szintaktikailag helyes, de szemantikailag helytelen összetétele. Egyszerű esetekben ezek az esetek is nyilvánvalóak, de a metafizikában már olyan bonyolult körülmények között fordulnak elő, hogy nem „esik le a tantusz”: az ilyen szövegek az értelmes jelentés látszatát keltik, holott valójában nem erről van szó.

Jól látható tehát, hogy a szélhámosság tipikus példájáról van szó: szélhámosság elkendőzés által. A szöveg teoretikusan értelmesnek mutatkozik, holott nem teljesíti ennek feltételeit. Ezeket az állításokat Carnap látszatállításnak nevezi.

A harmadik lehetőség az, hogy a mondat már szavak szintjén tartalmaz „látszatfogalmakat”. Ez az eset is nehéz, mert látszólag minden rendben van, csak a tüzetes logikai elemzés tudja feltárni a hibát, csak a kíméletlen kritika. Pont azért lehet a metafizika sikeres, mert ezt kevesen tudják felmutatni.

A megállapításait Carnap pont egy ilyen hatásos metafizikuson demonstrálja, Martin Heidegger írásán. A kijelölt szakasz szinte teljesen alkalmasnak tűnik minden visszaélés bemutatására. Az elmélet tehát alkalmazhatónak is látszik.

Mindezen elemzések és megszorítások után csak az marad a kérdés, hogy akkor mi a metafizika helyzete, szerepe és egyáltalán miért van? Erre az utolsó részben kapunk választ. A metafizika e szerint az életérzés kifejezése. Az életérzés fogalom itt talán túl szűknek bizonyul, hiszen nem csak ilyen érzések rejtőzködhetnek a metafizika mögött, hanem mások is. Mindenesetre a metafizikára jellemző a legáltalánosabb kérdések vizsgálata, ezeket legtöbbször joggal nevezhetjük életkérdéseknek, ennek megfelelően életérzés kifejezése, amely meghúzódik mögötte.

No de ezzel még mindig nem tisztázódott, hogy mi is a metafizika, hiszen az érzések kifejezésére a művészetek alkalmasak, és ami érzést kifejez, azt joggal mondjuk művészetnek. Ez így is volna rendjén, és a metafizika körüli zavar pont az, hogy azt, anélkül, hogy megfelelne a teoretikusság előbb leírt kritériumainak, mégis annak tekintik, mert első látásra formailag olyan. Carnap tehát azt mondja, hogy a metafizika teoretikus formába öltözött művészet. És természetesen ez az „álruháskodás” egyáltalán nem válik előnyére hiszen csak zavart kelt, csak félrevezet. Ennek tulajdonítható, hogy a művészettel és tudománnyal szemben a metafizika semmilyen eredményt nem ért el.

Carnap javaslata szerint tehát a szövegek állító és kifejező funkciója elkülönítendő, és az előbbi a teoretikusságnak, azaz a tudománynak felel meg, a második pedig a művészetnek. A metafizikának pedig el kellene döntenie, hogy hova tartozik, mert a kettő között „a zavarosban halászni” ugyan akár hatásos lehet, de semmiképpen nem helyes, és nem produktív.

Példaként Carnap a zenét említi, amely nagyon tiszta kifejező, itt teoretikusság látszatát kelteni is nehéz. Alkalmas példa még Nietzsche, aki közel van a szemfényvesztéshez, ő nagy retorikus. Azonban Nietzschéről elmondhatjuk, hogy hatásos írásai nem is keltik a teoretikusság látszatát. Ennek megfelelően ő művésznek mondható: irodalmárnak. És ez nem lekicsinylés, hanem átminősítés.

Quine kritikája

Quine „Az empirizmus két dogmája”[3] című cikkében kritika alá veszi többek között Carnap jelentéselméletét is. A kritika nagy része jogos, és az elmélet ennek megfelelően finomításra szorul. Ez valószínűleg az a finomítás, ami előrébb viszi a megértést.

Quine azt veszi észre, hogy egyetlen mondatból általában nem vezethető le semmi logikailag. Az elméletek több állításból állnak, és a levezetésekben sokat fel is használnak belőlük. Általában nagyon sok hallgatólagos feltevés tartozik még a levezetéshez. A lényeg, hogy egy mondat nem elégséges egy logikai következmény levezetéséhez, tehát a mondatoknak nincs önmagukban értelme, hanem csak az elmélet egészének.

Ez kétségtelen, és teljesen logikus megállapítás. Valószínűleg Carnap sem gondolta ezt másképpen, csak ő hallgatólagosan rögzítettnek vette az elmélet többi állítását, és ehhez viszonyítva szól a definíciója. Amennyiben a mondat az elméletben ellenőrizhető, úgy van jelentése.

Quine még azt is hozzáfűzi, hogy az elméletben, ha valamely tapasztalati tény ellentmond neki, akkor nem egyértelmű, hogy melyik állítást vessük el. Így nem egyértelmű, hogy melyik mondatot ellenőrzi az a bizonyos tapasztalati tény. Ennek megfelelően végül is kedvünk szerint választhatjuk ki legalább azt a mondatot, amelyet elvetünk.

Ennek következménye az lenne, hogy az elmélet ellenőrzése és jelentése definiálható, de a mondaté nem. Hát az a helyzet, hogy tulajdonképpen ez is jó nagy fegyvertény az előző állapotokhoz képest, bár kicsit valóban elégtelen. Mindenesetre carnapi gondolat lényegét nem érinti, de most már nem mondatra, hanem elméletre vonatkozik.

Azonban az elvet mégis vissza lehet vezetni mondatra is, amennyiben van egy elv, amely szerint választunk az egyaránt lehetséges elméletek közül. Erre, mint láttuk, nem elég feltétel a konzisztencia és a tényeknek való megfelelés. Még egy újabb szempontot bevehetünk. Karl Popper az empirikus tartalmat nevezte meg[4], ez pedig azt jelenti, hogy azt az elméletet kell elfogadni, amelyiknek legnagyobb a tapasztalatra vonatkozó következménye.

Quine „A világ empirikusan ekvivalens rendszereiről”[5] című cikkében azt is megállapítja, hogy még ez sem egyértelmű, mert több empirikusan ekvivalens elmélet van, és ezek akkor szükségképpen ugyanakkora tartalommal rendelkeznek. Igen ám, de akkor pont a carnapi gondolat szerint ezeknek az elméleteknek a jelentése azonos. Tehát ezek ugyanazon elmélet különböző megfogalmazásai. Ez tehát nem gond, itt nyugodtan választhatunk kedvünk szerint, vagy kezelhetőség vagy esztétikai megfontolások szerint.

Ezen ekvivalens megfogalmazások között érzünk különbséget, de mivel ez empirikusan nem megfogható, ezért a különbség metafizikai, amivel nincs értelme törődni. Fontos, hogy ezt lássuk, mert a tudomány és filozófia története szerintem számos olyan vitától terhes, amely különböző, de ekvivalens megfogalmazások között ment, de értelmetlenül, és a fentiek szerint nem véletlenül eldönthetetlenül.

Ha az elméleteknek ezt az ekvivalencia-osztály szervezettségét látjuk., akkor a popperi elv, az empirikus tartalom mindig kijelöli a legjobb elméletet, és egyben azt is, hogy melyik mondatot kell elvetni és melyiket lehet megtartani.

Mint láthattuk, Quine kritikája jogos és tovább finomítja a modellünket, nem érintve viszont annak lényegét. A tudományos elméletet a modern filozófiában általában hálóval modellezik, amelynek bonyolultabb tulajdonságai vannak. Mindazonáltal fontos, hogy itt az analitikusságot tovább viszik. Nem csupán annyit mondanak, hogy az elméleteknél ezek az összefüggések bonyolultabbak, hogy az előző modellek túl egyszerűek, hanem a modellt finomítják. Ez előre viszi a filozófiát.

Metafizika = ?

A metafizika a teoretikus hangot azért sorolja el a tudománytól, hogy növelje a hatás hatékonyságát, ugyanakkor a teoretikus tartalmat nem mellékeli mellé, ezért tudománynak elégtelen. Azzal, hogy így ér el hatást, sokakat megtéveszt, és ezek számára a metafizika értékes, mély valami. Azonban aki jobban odafigyel, annak lelepleződik a turpisság, és így a metafizika bizony kifejezőerejében is silánnyá válik. „Két szék között a földre esik tehát”, nem egyesíti, hanem elveszti mindkét szféra erejét.

Hogy lehet a két szféra erejét termékenyen egyesíteni? Nyilván abszurdum volna a szép beszéd kitiltása a tudományból. A tudománynak alapvetően teoretikusnak: formálisnak, egzaktnak kell lennie. A teoretikus tartalom leírására ez teljes értékű. Az ismeret közléséhez, annak kritikájához tulajdonképpen nem szükségesek metaforák, analógiák. Az analógiák szükségesek az ismeret felfedezésekor, és annak hatásos leírásához. A metafora pedig szintén a teljes értékű modell könnyebb megragadását segíti elő. Ezek tehát a tudás felfedezésének és az átadásának eszközei.

A tudás igazolásának, kritikájának, azaz az igazságról való döntésben ezek a tényezők nem játszhatnak szerepet, mert akadályozzák a semleges ítélkezést. Ekkor meg kell tisztítani az ismereteket a retorikától. Az intuitív merengésnél és az előadásokban lehet alkalmazni ezeket az inspiratív, költői eszközöket. De a költői eszközök a leírásban nem helyettesíthetik a formális tartalmat, csak kiegészíthetik azt. Alkalmasint jobb elkülöníteni a formális modellt és az analógiát, metaforát, példákat, amelyeket annak hatásosabb memorizálásához használnak. Ezek nem növelik a tartalmat, csupán pszichológiai eszközök, nem a megismerés eszközei, hanem azt segítő pszichológiai eszközök.

A hermeneutika szerepéről

A posztmodern filozófia egyik legfelkapottabb irányzata a hermeneutika. Carnap kapcsán felvetődött bennem, hogy mit mondhatunk akkor a hermeneutika lehetőségeiről? A hermeneutika a szöveg értelmezésének tudománya. Vajon mely szövegek szorulnak értelmezésre?

A modern teoretikus szövegek semmiképpen. Hiszen ezek a művek egy bizonyos közismert, egyértelmű fogalomkészlettel íródtak. A formalizálás szintén az egyértelműséget segíti. Egy jó teoretikus szöveg tehát világos, nem szorul értelmezésre. Legalábbis a helyes, valóban teoretikus szöveg.

A szövegek elemzését régóta ismerjük az irodalomból. Ott bevett nézet, hogy a szöveget elemezni szükséges. Ez érthető, hiszen amint megállapítottuk, a művészi kifejezés nem egyértelmű. Pontosan ez az értéke: a többértelműség kapcsán képes a kifejezés gazdagságát megvalósítani. Úgymond mindenkinek azt mond, amit benne kivált. A metafora például a szó szerint értelmezhető szöveggel ellentétben abszurd, és az abszurditás feloldása többértelmű. Ezzel ragadja meg a művészet a többjelentést. Az egyértelműség szükségtelensége lehetőséget ad a szubjektív kifejezésére is, amely egyértelműen nem adható át, de kifejezve valamit mégis sikerül érzékeltetni. Ha nem kívánunk kategorikusan állítani, akkor ez a homály jótékony és értékes, mert a hatás lehetősége rejlik benne.

A szövegelemzés a művészetben arra vállalkozhat, hogy a művész életét, akkor hangulatát s más ismereteket ötvözve rekonstruálni próbálja a művész által valószínűleg kifejezni kívánt tartalmat. Ezáltal hozzáférhetővé válik a mű vélelmezett tartalma az észnek is. Ez a rekonstrukció a művészet bizonytalansága folytán szükségszerűen maga is bizonytalan, mindenesetre ez elég, hogy értékes tudjon lenni. Itt tehát a hermeneutikának pont az az összekötő kapocs a szerepe, ami a tudomány és a művészet között lehetséges.

A tudomány és művészet szétválasztásának célja ugyanis csak a tisztánlátás. Nem akarjuk azt a zavart, amely az összekeverésből származik. De nem jelent hermetikus kettéválasztást: minden szétválasztásnál meg kell engedni a kapcsolat lehetőségét, hiszen „minden összefügg mindennel”. A szétválasztás csupán a megértés miatt szükséges, a kapcsolódás pedig a valósághűséget erősíti.

Véleményem szerint ez általános elv. Az analitikus filozófia mindig szétválaszt dolgokat, mert nem lehetséges megértés szétválasztás nélkül. A szétválasztás egy modell. Az a vulgáris analízis, amely a szétválasztást sterilnek látja, nyilván túlegyszerűsít. De az elkülönített kategóriák között összefüggéseket megengedve ez feloldható. Más részről a felbontás finomítható, ezzel közelíthetünk a valósághoz. Az analitikus filozófia a felbontás növelhetőségével, a kapcsolatok lehetőségeivel és az emergens tulajdonságokkal véleményem szerint univerzális. Olyan értelemben legalábbis, hogy amit megérthetünk, azt csak így érthetjük meg.

A holisztikus filozófia ettől abban különbözik, hogy felismeri: „a valóság nem olyan egyszerű”, nincsenek éles határok, minden mindennel összefügg. De ennél tovább nem juthat el, innen vagy visszakanyarodunk az analitikus modellekhez, vagy nem fogjuk megérteni a dolgokat. A redukció teljes mellőzése ugyanis lehetetlenné teszi a modellezést, és ezzel a megértést. Csupáncsak a teljesség érzetét keltheti bennünk, de nem megértést. A holiszitkus filozófia tehát az egymondatos filozófiák közé tartozik. Az a mondat nyilván helyes, de eredménytelen. A mondat kimondása után mégis vissza kell térnünk az analízishez, mert ez az egyetlen megértési mód.

Visszatérve tehát a hermeneutika szerepéhez, megállapíthatjuk, hogy a hermeneutika a művészi alkotások esetében helyénvaló tudomány. Tudomány, és nem filozófia. Mi van tehát a metafizikus, vagy misztikus szövegekkel? Ezek, mint megállapítottuk, kívülről teoretikusnak tetszenek, de belülről, nincs egyértelmű jelentésük. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy értelmezésre szorulnak. Hiszen, ha valaminek van egyértelmű jelentése, akkor miért kell azt elemezni?

Természetesen külön kategóriát képeznek a régi szövegek, ezeknek számunkra már nem teljesen egyértelmű a jelentése, mert nem osztozunk az alap fogalomkészletben. Ezért az ókori írások bizony értelmezésre szorulnak, akkor is, ha van egyértelmű jelentésük. A legvilágosabban fogalmazó ókori teoretikusoknál pedig még ebben az esetben sincs erre szükség.

A modern írásoknál ez még inkább így van: ha valaki világosan akar fogalmazni, akkor meg tudja fogalmazni világosan azt, ami valóban tudása. Ha nem, akkor az nem tudása, hanem csak érzése vagy sejtése. Heidegger tehát azért szorul értelmezésre, mert valamit ugyan sejtette, de nem tudta eléggé ahhoz, hogy világosan írja le. Annak hogy nem akarta világosan leírni, nem látom okát, hacsak nem feltételezzük, hogy nem is volt célja a megismerés, vagy az ismeret átadása, ami egy filozófusnak célja kellene, hogy legyen.

A hermeneutika tehát azt jelzi, hogy bizony egy nem teoretikus szövegről van szó, megint megkísérelheti a szöveg értelmezését, hogy a teoretikusok számára kibányásszon gondolatokat, de ez megint kicsit bizonytalan. Ezzel a metafizikus művészet nagy része hozzáférhetővé válik a teória számára, és abból végül csak tudás lesz, de csak ezekkel a feltételekkel. Az elemzés alakítja át tudássá a sejtést.

Ennek van értelme, hiszen miért is ne kölcsönözné el a filozófia ezen filozofikus irodalmárok érzéseit és sejtéseit a teóriáknak? Intuícióra, ötletekre mindig szükség lehet. Mindig rejtőzhet egy helyes tudás magja ezekben a sejtésekben. De véleményem szerint nem szabad ezt túlzásba vinni. Hiszen elég kérdés és gondolat van már így is a filozófia közérdeklődésében, ezeknek teoretikus feldolgozására kellene fektetni a hangsúlyt, és nem a homályos szövedékekre.

Végeredményben tehát ismét visszakanyarodtunk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mi a metafizika helye a kultúrában? Lényegében a művészethez tartozik, tehát oda kell sorolni. Ismeretesek filozofikus költők, például csak József Attila: Ars poeticáját említem. Ezek érdekes, mély érzések és sejtések kifejezői lehetnek, de nem filozófiák. Hasonlóan vannak filozofikus epikusok is, akik szintén irodalmárok és nem filozófusok. Heidegger, Nietzsche és a többiek tehát ide sorolandóak. Ismétlem, ez nem leminősítés, hanem inkább fel. Inkább legyenek ezek olyan életszemléleti írások, amelyeknek művészi értékével tisztában vagyunk, mint tisztázatlan tartalmú látszatelméletek. Nietzschét én szeretem, tehát nem az elfogultság beszél belőlem.

Ezen szigorúság egyetlen célja az, hogy végre egy kicsi tisztábban lássunk. A metafizika tisztázatlansága eddig is olyan zavarokat kavart, amely hátráltatta a filozófia előrehaladását. Olyan kérdéseken vitatkoztak, rágódtak a filozófusok, amelyek meddő hiúságok. Mindezt azért, mert nem tisztázták a dolgokat. Véleményem szerint a filozófia célja sem lehet az örök vitatkozás zavaros kérdéseken az örökkévalóságig. Márpedig régóta ez van a közhangulatban. Ha egy kicsivel több fegyelmezettséget vinnénk bele a gondolkodásunkba, akkor ezen túl lehet jutni, és a filozófia produktív lehet. Ez ma, a posztmodern korban, amely jó eséllyel pályázik a középkor után második sötétség korára, különösen fontos.

A relativizmus, a gondolati anarchizmus, az emberek alapvető érzelmein alapul. Kétségtelennek látszik, hogy a racionalitás az irracionalitás divathullámaival fog örökké hadakozni, és nem győzhet véglegesen. Az emberek ugyanis, amikor már kezdenek tisztán látni, megunják ezt, és elkezdenek magukban fejlődni azok az érzések, amelyek a relativizmus iránti naiv szentimentalizmusban végződik. Ez felülkerekedik a racionalizmuson, mert az érzések hatnak. De ha hatnak, akkor hamarosan nyilvánvalóvá válik az irracionalizmus egyenes következménye: a fejlődés megakadása, a zavarosság. Ekkor az emberek rájönnek, hogy a romantikus érzések helyett jó volna mégis kiigazodni a világban, és visszatérnek a racionalizmushoz. Ebben bízok.

[1] Rudolf Carnap: Überwindung der Metaphysik durch logische Analyse der Sprache, Erkenntnis, 2. köt. (1931), 4. füzet, 219-241. o. [Magyarul: Altrichter Ferenc (szerk.): A Bécsi Kör filozófiája, Gondolat, 1972. 61-92. o.]

[2] Bertrand Russel: Miszticizmus és logika, Magyar Helikon, 1976.

[3] “Two dogmas of empiricizm”, Philosophical Review 6ö, 20-43, 1951.

[4] “Conjenctures and refutations. The growth of scientific knowledge”, London, Routledge and Keagan Paul, 1963.

[5] “On empirically equivalent systems of the world”, Erkenntnis, 9, 313-28, 1975.