Analicitás és metafizika

Empirizmus dogmák nélkül, túl a pragmatizmuson

Willard van Orman Quine: Az empirizmus két dogmája[1]

Brendel Mátyás

Quine Carnap tanítványa volt, és egyben Carnap legjobb kritikusának tartom, ugyanis kritikája érthető és valóban összevethető a bírált nézetekkel. Álláspontját jól rögzített formában fejti ki, amely alkalmas logikai vizsgálatra és ítéletre. Észrevételeiben sok olyan elem van, amelyet magam is elfogadok, és ezért úgy vélem, hogy - bár nem teljesen ez volt a szándéka - a carnapi filozófia pozitív irányú továbbfejlesztése, finomítása rejlik benne. Az alábbiakban megpróbálom kifejteni a címadó cikkének tartalmát. Azokat a téziseket, amelyeket elfogadok és azokat a konklúziókat is, amelyeket már nem. Néhány saját gondolatot is fűzük ezekhez.

A két un. dogma, amiről a címben szó van, az analitikus és szintetikus állítások egyértelmű megkülönböztetése, illetve az állítások carnapi jelentéselmélete. A két un. dogmát mindjárt a cikk első bekezdésében kifejti: „A modern empirizmust nagymértékben meghatározza két dogma. Az egyik az a hiedelem, mely szerint alapvető különbség van analitikus és szintetikus igazságok között, azaz olyan igazságok között, amelyek a tényektől függetlenül, kifejezések jelentésében, illetve amelyek tényekben vannak megalapozva. A másik dogma a redukcionizmus: az a hiedelem, hogy minden egyes állítás ekvivalens olyan terminusok valamely logikai konjunkciójával, amelyek közvetlen tapasztalatokra vonatkoznak.”

Véleményem szerint mindkét dogmát tekintve Quine-nek abban van igaza, hogy csak az egész elméletet adottnak tekintve vizsgálhatóak ezek a kérdések. Ennek megfelelően véleményem szerint egy egész elméletről meg lehet állapítani, hogy kizár-e tényeket vagy nem, tehát hogy minden állapotleírásban igaz, vagy sem. Ilyen értelemben lehet valami hasonlóról beszélni, mint a szintetikus és analitikus fogalma. Továbbá véleményem szerint egy elmélet jelentése azon tények halmazában van, amelyeket kizár, illetve a másik oldalon megenged, azaz megmagyaráz.

Ezután pedig akár egyedi állításokat is lehet vizsgálni, az elmélet többi állítását rögzítettnek véve. Hasonlóan a többváltozós függvények parciális deriváltjához. Ilyen értelemben egy állítás az elméletben hozzájárulhat tények kizárásához, és ez esetben nem analitikus; vagy a másik esetben nem járul hozzá, ez esetben szintetikus.

A cikk a két bemutatott tézist kritizálja tehát leginkább, és két konkluzióra jut. Az elsőt mindjárt a bevezetésben megfogalmazza: „Ezek elvetésének egyik következménye - mint látni fogjuk - az, hogy elmosódik a spekulatív metafizika és a természettudományok közötti feltételezett határvonal.[2]”

Az én véleményem szerint, bár Quine kritikája részben helyes, és a fentiek értelmében elfogadom, de csak a fentiek terjedelmében. Ez pedig azt jelenti, hogy a metafizika és a természettudományok közötti határ továbbra is szilárd, és ez a határ popperi demarkációs kritériuma lesz: a falszifikáció kritériuma[3]. A fentiek, a demarkációs kritérium nyelvezetére fordítva azt jelentik, hogy egy elmélet falszifikálható, de az nem egyértelmű, hogy a cáfolat mely mondatot jelöli ki. A kijelöléshez a logikai konzisztencián kívül még legalább egy további szempont kell. Erre még visszatérek.

A másik következményt Quine a cikk végén fogalmazza meg: „Miután én tagadom e határvonal létezését, egy mélyrehatóbb pragmatizmus híve vagyok.”[4] Bővebben megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a tudomány csupán pragmatikus szempontokból és fokozatokban különbözik a metafizikától, amolyan „hatékonyabb metafizika”. Ez a konklúzió valószínűleg az, ami Quine fő célja a cikkel, hiszen tudjuk, hogy Quine alapvetően pragmatista szemléletmódjában tért el Carnaptól.

A cikk bevezetése és vége tehát ilyen keretet ad a műnek, a közbenső rész pedig egy nagyon összetett, aprólékos analitikus elemzést ad az analitikus és szintetikus állítások kérdésérő. Ez a gondolatmenet összetettségében nehezen követhető, de logikai, tehát elemezhető.

Ezen középső rész gondolatmenete az analitikus és szintetikus állítások fogalmának értelmezését és megalapozhatóságát vizsgálja meg. Először is felvázolja, hogy e fogalompáros történetileg is több jelentéssel rendelkezett, és jelenleg is többféle értelmezése adható. Quine ezeket a lehetőségeket, az ismert jelentéseket és az általa elképzelhető más lehetőségeket is meg kívánja vizsgálni. Az analicitásnak többféle definíciója lehetséges, hogy egy fogalmat takar, de az is, hogy különböző fogalmakat, melyekre egy szót használnak.

Az alapjában nem baj, ha többféle, hasonló jelentésű fogalmat alkotunk, bár zavart okozhat, ha ugyanúgy nevezzük meg ezeket a fogalmakat. Quine ennek megfelelően többféle értelmezési lehetőséget is megvizsgál. Ezen definíciók egyike az, amely szerint az analitikus állítás jelentése vagy igazsága független a tényektől. Ezeknek egy kézenfekvő válfaja az, amelyik logikai tautológiát képzenek (logikailag igazak).

A logikai tautológia jellemzője, hogy az állítás logikailag igaz, a benne szereplő szavak jelentésétől függetlenül. A tautológia az analitikus állítások legjobban megfogható részhalmaza: ezekkel nincs is gond.

Van azonban az analitikus állításoknak egy másik válfaja, amelyek hasonlóak, csak azzal a különbséggel, hogy egy szó helyett annak egy szinonimája szerepel. Ezek az állítások a szinonima helyettesítésével alakíthatóak át tautologikussá. Ez egyszerűnek tűnik, de valójában gond van ezzel az esettel.

Ugyanis felmerül az a kérdés, hogy mi határozza meg a szinonimákat? Az első lehetőség szerint a szinonimákat definiálni lehet, ám Quine megállapítja, hogy a definíció lényegében meglévő szinonima-kapcsolatot rögzít, tehát nem a definíció hozza létre, csak konstatálja. Quine több lehetőséget megvizsgál a szinonimitás definiálására, de vagy az analitikussághoz lehet visszajutni, vagy egyéb fogalmakhoz, amelyeket még úgyis sorba veszünk. Véleményem szerint a szinonimák meghatározása is az azonos használathoz vezet, ami pedig a verifikációval kapcsolatos, és ekképpen lesz megalapozott.

Térjünk először ki az analicitás leibnizi fogalmához (észigazságok), mely szerint analitikus egy állítás, ha minden lehetséges világban igaz, azaz nem függ a világ állapotleírásától, ahogy Carnap ezt átfogalmazta modern fogalmakkal. Quine szerint: „Az a kritérium, ami az állapotleírás ad meg, a legjobb esetben a logikai igazság rekonstrukciója, és nem az analicitás kritériuma”. Ezt az ellenérvet pedig vagy nem értem, vagy nem helyes.

A kritérium ugyanis azt mondja, hogy vannak olyan mondatok, amelyek minden lehetséges világban igazak, ezek analitikusak. Vannak olyanok, amelyek legalább egy lehetséges világban hamisak, ezek a szintetikusak. A szintetikus állítások egy része a mi világunkban igazak, ezek tehát a mi világunkat leíró igaz állítások. Vannak azon kívül olyan állítások, amelyek igazak lehetnének egy lehetséges világban, de a miénkben nem igazak, és vannak azok, amelyek semelyik világban sem lehetnek igazak, ezek logikai ellentmondások.

Látható, hogy ez a felosztás nem az igazság rekonstrukciója, hanem felosztása. Az analicitás definíciója itt felhasználja, adottnak veszi az igazság fogalmát.

Természetesen ez mind Quine jogos kritikája értelmében végül majd nem az elszigetelt állításokra, vonatkoztatható, hanem csakis a teljes elmélet rögzítése esetén. E mellett viszont logikus és egyértelmű felosztás.

Ráadásul ez a nézet megint a popperi falszifikációs-elmélettel egyenértékű, hiszen popper is azt mondja, hogy egy elmélet akkor tudományos, ha falszifikálható, ami azt jelenti, hogy bizonyos világokat kizár, azaz nem analitikus[5].

Ezután Quine a szemantikai szabályok viszonyában próbálja meg értelmezni az analicitást, szintén Carnap nyomán járva. Itt először megjegyzi, hogy bizonyos bizonytalanságok léphetnek fel a természetes nyelvek esetében, és ezért eleve csak mesterséges nyelvek esetében tehetünk pontos megkülönböztetést.

Egy mesterséges nyelvben mondhatjuk azt, hogy a szemantikai szabályok definiálják az analitikus állításokat, azonban Quine szerint ezekben az állításokban pont azt nem értjük, amit definiálunk, az „analitikus” szót. Azonban az „analitikus az adott L0 nyelv viszonylatában” helyes definíciójának tekinthetjük. Mi viszont nem ilyen speciális fogalomra, hanem az analitikusságra általában vagyunk kíváncsiak.

Azonban ez megadható, ha azt mondjuk, hogy analitikus=”olyan igaz állítás, amely a szemantikai szabályok miatt igaz (és nem a tapasztalatnak való megfelelés miatt)” Itt azonban a „szemantikai szabálya valaminek” kifejezés definiálatlan. Amely azonban tekinthető definiáltnak azzal, hogy szerepel a mesterséges nyelv definíciójában, amely egy nyelv, és egy szemantika szabályrendszer párosa. Itt Quine nem is tud több ellenérvet felhozni, és tulajdonképpen elismeri, hogy ez már szőrszálhasogatás.

A szemantikus szabályok kérdésének vizsgálatában Carnap egyre jobban vissza tudja vezetni az analicitást más fogalmakra ezt Quine is rekonstruálja. Nyilván az ilyen visszavezetéseknél a végtelenségig kérdezhetjük tovább a fogalmak jelentését, és én megnyugtatónak tartom az utolsó verziót, miszerint a mesterséges nyelv tartalmaz rögzített szemantikai alapszabályokat, és analitikus az az állítás, amely csak ezek miatt igaz (azaz ebben a nyelvben mindig). A természetes nyelveknek pedig a mesterséges nyelv megfelelő modellje az adott kérdés szempontjából. A természetes nyelvek tehát konvencionális, implicit módon szintén tartalmaznak szemantikai szabályokat, és az analitikus állítások visszavezethetőek ezekre. A végtelen tovább és továbbkérdezést végül Quine is megunja: „A legjobb azonban az volna, ha felhagynánk ezzel a szőrszálhasogató akadékoskodással.”[6]

Végül a carnapi verifikációs elvet veszi szemügyre a szerző, miszerint a jelentés. és ezáltal a szinonimák a konfirmáció és infirmáció vonatkozásában egyformák.

Ennek kritikájaként Quine saját egyik legfontosabb nézetét hozza fel, miszerint az állítások nem egyenként, hanem összességükben vethetőek össze a tapasztalatokkal, legelőször is azért, mert csak együttesen alkalmazhatóak dedukció rájuk. Ez az ismeretelméleti holizmus.

Ez pedig egy olyan kritikai elem, amely szerintem is igaz. Továbbá a mondatok valóban nem önmagukban vizsgálhatóak, jelentésük függ az elmélet többi mondatától. Ez a jelentéselméleti holizmus.

Ezen holizmus téziseket elfogadva Ccarnap elméletét úgy módosíthatjuk, és úgy fejleszthetjük tovább Quine kritikájának értelmében, ha egy állítás vizsgálatakor rögzítettnek vesszük az elmélet többi részét, és ennek megfelelően fogalmazunk. A definíciói ezzel a peremfeltétellel Quine elméletében is tarthatóak. Analitikus tehát egy olyan mondat, amelynek igazsága az elmélet többi állítását rögzítve nem függ a tényállításoktól, azaz nem cáfolható (megintcsak az elmélet többi állítását rögzítettnek véve).

Quine leírja azt az megközelítést is, miszerint az analicitás támaszkodik arra az elképzelésre, hogy az állítások igazsága szétválasztható nyelvi és faktuális tényezőkre, és abban a szélsőséges esetben, amikor a nyelvi komponens az egyedüli, akkor analitikusak. Quine szerint viszont a szétválasztás nem tehető meg élesen, mert a tudomány nyelvi és tapasztalati függőséggel rendelkezik, de ez nem különíthető el. Ez összefügg azzal is, hogy a szavakat használatuk által definiáljuk, ez pedig változik. Quine szerint pedig csak a tudomány egésze számít jól vizsgálható egységnek.

Ebből azonban szerintem nem következik, hogy egy adott pillanatban ne volna adott a jelentés és ellenőrizhetőség (ismét rögzítve a többi állítást és fogalmat). Az analicitás általam módosított kritériuma nem követeli meg, hogy az ellenőrzés módja ne változzon, hanem azt, hogy rögzített elméletben legyen ellenőrzési mód. Ez azt jelenti, hogy az analitikus és szintetikus állítások státusza változhat, ahogy az elmélet változik, de az nem, hogy ne volnának elkülöníthetőek egy rögzített elméletben. Az egész elmélet analicitása pedig egyértelmű és rögzített, amíg nem módosítjuk. Az én fogalomrendszeremben a módosított elmélet egy különböző elmélet - legfeljebb ugyanazon kutatási program része, ha csak kicsit módosítoottunk rajta - amelyre újra kell vizsgálni mindent.

Ábrázolhatjuk a nyelv faktuális és nyelvi részének arányát a [0,1] intervallumon. Quine szerint nem állapítható meg egy állításról, hogy melyik ponton helyezkedik el ezen az intervallumon. Az analitikus állítás (elmélet) a definíciója szerint az intervallum zéruspontján található. Akár el is fogadhatnánk Quine megállapítását olyan értelemben, hogy nem állapítható meg, hogy hol van egy nem zérus állítás. De véleményem szerint a zérusság maga megállapítható, ez ugyanis minőségileg más jellemzőkkel bír, amely egyszerű kritériumokban megfogalmazható.

A tudomány Quine metaforája szerint egy háló, amelynek szélén az empíria áll, a közepe felé haladva pedig egyre elméletibb állítások vannak. A háló sokféleképpen „lefedheti” a tapasztalatok terét, és rugalmasan alakítható. Egy cáfoló tapasztalat esetében nem egyértelmű, hogy melyik elemet kell elvetnünk, hanem bizonyos elemeket megváltoztathatunk. A megváltozás véleményem szerint egyben más elemek jelentésére is kihatással van, hiszen a háló konzisztenciájára törekszünk és csak az összefüggések, jelentések megváltoztatásával tarthatjuk fent. A megváltoztatás módja csupán a konzisztencia alapján nem meghatározott, és csak a konzisztencia alapján nem lehet kritériumot adni a helyes módszerre. De a tudomány mégis bizonyos módon alakítja elméleteit, és nyilvánvaló, hogy ez is hozzájárul sikerességéhez, ennek is meglehet az oka. Véleményem szerint ésszerű tehát egy további kritériumot keresni az elméletek megváltoztatásának mikéntjére.

Ha Quine hasonlatát vesszük, akkor szerintem az analitikus elméletek egyáltalán nincsenek teoretikus kapcsolatban az empíriával (mint például a matematika), míg a tudományos elméletek igen. Az viszont egy egészen más kérdés, hogy ha egy hálónak le kell fednie egy bizonyos tapasztalati halmazt, akkor mennyi szabadsági fokunk van. A metafizikai elmélet pedig egy olyan háló, amelyet a valóságra akartak rádobni, és azt mondják, hogy a valóság valamely részét magyarázza, de valójában mellé talált.

Quine szerint a tudomány és az áltudomány, a metafizika hasonló módon bánnak ezzel a hálóval, és a tudomány csak abban jobb, hogy használhatóbb elméleteket gyárt. Tehát nem abszolút episztemikus autoritás, hanem csupán pragmatikusan kitüntetett. Szerintem viszont van kitüntetett módszere a háló változtatásának, de ez egy további szempont figyelembevételét szükségelteti.

Véleményem szerint az áltudomány és a metafizika elsősorban abban különbözik a tudományoktól, hogy nem felel meg a falszifikációs kritériumnak, azaz tisztán analitikusak, azaz nem mondanak semmit a valóságról.

Quine szerint: „egy állandó tapasztalatot az újraértékelések változatos alternatíváinak bármelyike révén hozzá lehet idomítani a rendszer egészének változatos, alternatív területhez…”. Ebben a kijelentésben relativizmus rejlik. Nagyon fontos kérdés, hogy a konklúziót jogos-e elvinni a feyerabendi relativizmusig, vagy nem? Quine maga így ír: „Ismeretelméletileg ezek mítoszok, és azonos módon vannak megalapozva, mint a fizikai tárgyak és istenek, sem jobban, sem rosszabbul - kivéve fokozati különbségeiket annak tekintetében, hogy mennyiben könnyítik meg az érzéki tapasztalatainkkal való műveleteket.”[7] Kérdés, hogy ez a különbség valóban csak fokozati-e, és hogy a fokozati különbség nem jelent-e minőségi különbséget?

Quine ugyanakkor kiáll a tudományos elméletek mellett: „A fizikai tárgyak mítosza episztemológiailag a legmagasabb rendű, mivel bebizonyosodott, hogy eredményesebb, mint a többi mítosz, mintegy eszköz arra, hogy a tapasztalat folyamába egy kezelhető struktúrát vigyünk bele.” Ez egy pragmatikus beállítottság, amelynek e cikk alapján legalábbis nincs mélyebb teoretikus alapja. Felmerül tehát a kérdés, hogy Quine relativista-e vagy sem? Saját empirizmusa megalapozott, vagy nem? Van-e a pragmatizmusnak elméleti alapja, vagy csak egy szubjektív elkötelezettség? Véleményem szerint a hatékonyság önmagában nem elég alap, másrészről a hatékonyságnak van teoretikus oka, amely logikai elemzéssel feltárható, és ez a lényeg. Az én meglátásom szerint a carnapi, popperi és quine féle elméletek egyesítésével és továbbfinomításával tárható fel jobban ez a lényeg.

Quine a konklúziójának kifejtése érdekében oldalakon keresztül analizál egy korábbi elméletet, és ebben az elemzésben kíméletlen: minden kijelentés, fogalom alapját is megkérdezi. Végül egy pragmatista konklúziót jelent ki, amely csak azon alapul, hogy a tudomány eredményesebb. Márpedig ez esetben az a minimum, hogy rákérdezzünk: „és vajon miért?” Ha a tudomány a mítoszoktól nem abban különbözik, hogy nem metafizikus, akkor miben? Ha pedig semmiben, akkor mi a magyarázata az eredményességnek?

Ha az eredményesség alapján ítélünk, akkor az egy felszínes mérce, és az sem biztos, hogy objektíven mérhető. Ha viszont az eredményesség módszertani okait is feltárjuk, és a módszert tekintjük a tudományosság kritériumának, akkor az egy kevésbé esetleges kritérium, és az eredményességet is jobban elősegíti. Mert hiszen a módszer tanítható, az eredményesség önmagában pedig nem.

Egy éles demarkáció explicit, tehát objektív. Quine szerint csak fokozati különbségek vannak, de az is lehet, hogy még csak nem is mérhetőek objektíven ezek a fokozatok sem. Lehet, hogy egy másik alternatíva képviselője a saját pragmatizmusa szerint ugyanúgy fogja a saját nézetét képviselni, mint Quine az övét. Úgy fogja találni, hogy az ő mítosza eredményesebb, és hogy a fokozati skálán valójában ő van előrébb. Ezt kikerülni csak a skála egzakt kezelésével lehet. Ellenkező esetben feyerabend relativizmusa nem szélsőséges radikalizációja lesz Quine gondolatainak, hanem megengedett következménye. Legalábbis ebben a cikkben erre a tarthatatlan konklúzióra nem látok választ.

Véleményem szerint teljes elmélet ellenőrizhetősége és cáfolhatósága egyértelműen megállapítható, hiszen logikai dedukcióval egyértelműen határozza meg azokat az állapotleírásokat, amelyeket kizár. Ez a kritérium csupán a logikai konzisztencián alapul. Az elmélet tehát akkor analitikus, ha nem zár ki állapotleírásokat, azaz nem mond semmit a valóságról. Az elmélet pedig akkor metafizikai, ha szándéka szerint a valóságról szól, de analitikus, azaz akkor, ha a szándéka és tartalma nem egyezik meg. Egyfajta intellektuális becstelenségről van tehát szó, ezt Carnap máshol bővebben is kifejti[8].

Amennyiben minden állítás rögzítetlen, úgy igaz Quine azon megállapítása, mely szerint az elméletet cáfoló állítás nem határozza meg egyértelműen azt az állítást, amelyet meg kell változtatnunk. Ennek megfelelően szinte bármelyik állítást tarthatjuk, ha másokat megfelelően módosítunk. Ez valóban így van, ha csak a konzisztencia az egyetlen szempont. Azonban ha további szempontot veszünk be az elméletek megítélésekor, akkor ez is megoldódhat. Popper erre javasolta az empirikus tartalom maximalizálásának kritériumát[9]. Ezzel a tapasztalat egyértelműen meghatározza azt az empirikusan ekvivalens elméletmegfogalmazás-osztályt[10], amelyet a helyes elméletnek tekinthetünk.

Ez tehát a módszertan olyan tovább finomítása, amely a popperi, carnapi hagyományokra alapul, és amely Quine mindegyik elfogadható tézisét is figyelembe veszi. Ennek kifejtése azonban nem feladata ennek a dolgozatnak.

Quine kritikájának véleményem szerint nem azt eredményezi, hogy az analitikusság és a jelentés nem egyértelműen meghatározott, hanem azt, hogy ennek egysége nem a mondat, hanem az elmélet. Ugyanakkor a véleményem szerint a holizmus nem jelent analizálhatatlanságot: a mondat az elmélet rögzítésével vizsgálható. Továbbá az elmélet tudományosságának demarkációja a falszifkálhatóság, de ez nem jelenti azt, hogy az elmélet elfogadásának is ez volna a kritériuma, ahhoz már az empirikus tartalom vizsgálata is szükséges.

Végül egy egészen más jellegű ellenérvre szeretnék még kitérni Carnap elméletével kapcsolatban, amelyet Quine itt nem említ, de szoktak. Eszerint Carnap elmélete reflexíven nem konzisztens, azaz önmagát cáfolja. Arról a vádról van szó, hogy Carnap műve maga is metafizika, hiszen nem igazolható empirikus módon. El kell ismernünk, Carnap elméletének semmilyen empirikus következménye nincsen: attól, hogy Carnap preskripciókat mond a metafizikára vonatkozóan, az emberek „vígan” foglalkozhatnak ilyen jellegű elgondolásokkal. Egy norma nem deskripció, tehát nem kell, hogy a valóságnak megfeleljen, viszont elvileg helyesnek kell lennie.

Egy preskripció, pont azzal, hogy nem a valóság leírását célozza meg, nem a valóságról szóló elmélet, hanem módszertani előírás. Tehát Carnap elmélete meta-elmélet, nem a valóságról szól, hanem a valóságról szóló elméletek kezelésének helyes módjáról. Bizonyos szempontból olyan, mint a matematika, annál is inkább mert carnap filozófiája a tudományfilozófia logikai szemléletmódjához tartozik. Márpedig a matematika bár analitikus, még sem metafizika. Hasonló módon Carnap tudományelmélete véleményem szerint nem metafizikai elmélet, hanem metatudományos elmélet. A tudomány tudománya, egyfajta alkalmazott logika.

A legfontosabb ellentét Quine és Carnap szemléletmódja között az, hogy Quine pragmatista, Carnap pedig teoretikus alapon normatív. Ez azt jelenti, hogy Carnap mindenképpen elmélettel akarja meghatározni, hogy milyen a helyes módszertan, Quine pedig ebben a cikkben nem alkot elméletet. Ez egy pragmatistától nem is várható, hiszen ő pragmatikus és nem elvi okokból vallja nézeteit.

Quine szemléletmódja csak ott válik hiteltelenné, hogy pragmatista létére mindenképpen teoretikus elemzéssel akarja alátámasztani nézeteit, azaz valójában ő az, aki nem konzisztens saját elveivel.

Egy vérbeli teoretikus normatív filozófus Quine helyében kimutatta volna Carnap elméleti hiányosságait, majd a kijavított elméletet felvázolja, esetleg saját gondolatait is hozzá teszi. Én ebben látom a filozófia fejlődésének egyetlen helyes módját.

Quine ezen cikke a hibára való rámutatással (valójában szerintem az említett két tézis az, ami egzakt módon mutatja meg ezeket a hibákat) jelentősen hozzájárult a tudományfilozófiához. A tézisei lényegesen megváltoztatták a filozófiai szemléletet. Azonban sokkal többet haladt volna a filozófia azzal, ha egyben felvázol egy kijavított elméletet is. Sajnos a tudományfilozófiában ez másnál is előfordul: nem építenek, csak rombolnak, pedig lehetne építeni. Ez összefügg a megismerés és a redukció kapcsolatával, melyről még röviden kifejtem saját véleményem.

Az nyilvánvaló, hogy a ha a világ részei vagyunk, akkor a világ mérhetetlenül nagyobb, és mi mérhetetlenül kicsik vagyunk a világhoz képest. Hogy úgy mondjam, nem férhet tehát be a fejünkbe a világ pontos másolata, már csupán kapacitási gondok miatt sem: a rész nem reprezentálhatja az egészet, csak redukcióval.

Amikor tehát megpróbáljuk megérteni a világot, az csakis redukció (egyszerűsítés) lehet. Egy bonyolult dolgot megérteni csak úgy lehet, ha egyszerűbb dolgokra és azok kapcsolatára bontjuk le. Még azon az áron is, hogy ez a modell tökéletlen.

Következésképpen egy elmélet egyszerűsítésnek minősítése semmit nem állapít meg, ami ne volna elkerülhetetlen és triviális. Ennek megfelelően önmagában nem lehet negatív ez a minősítés. Ami helyes kérdés az az, hogy egy bizonyos redukált modell az adott célnak megfelel-e, vagy jól finomítható az adott cél érdekében. A megértés fejlődése mindig tökéletlen modellek tökéletesedését jelenti, amely nem érheti el a tökéletességet. A tökéletes leírás ugyanis egyrészt nem fér a fejünkbe, tehát számunkra lehetetlen megérteni, másrészt nem fókuszál az adott kérdésre, hanem csak lemásolja a világot, tehát nem megértés. A megértés egy bizonyos szempontból egyszerűsített másolat.

A világról való elmélkedésnek ennek megfelelően két alapvető alternatívája lehet: az egyik elindul abból a redukcióból, amely megvan. Majd ennek sorozatos kritikája után kimutatja hiányosságait, és tovább finomítja a modellt. A másik megáll a modellek kritikájánál, elveti azt, és nem ad finomabb modellt. Véleményem szerint az előbbi módszer a megértés egyetlen sémája, az utóbbi pedig a megértés feladása.

A posztmodern filozófiában köztudott, hogy nincs a pozitivistákéhoz hasonló egyesített episztemológia. Az én meglátásom szerint azért, mert azóta kevesen építettek és mind divatosabb lett rombolás. Ez szerintem a filozófia öngyilkossága.

[1] Tudományfilozófia szöveggyűjtemény, szerk. Forrai Gábor, Szegedi Péter, pp 131-152, Budapest, Áron kiadó 1999.

[3] Karl Popper: A tudományos kutatás logikája, Európa, Budapest, 1997.

[5] Saját fogalmam szerint az elméletbe nem értem bele a tapasztalati állításokat, amelyek lényegüknél fogva nyilvánvalóan szintetikusak, hanem csakis az elméet többi részét tekintem.

[8] Rudolf Carnap: A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül, Tudományfilozófia szöveggyűjtemény, szerk. Forrai Gábor, Szegedi Péter, pp 9-26, Budapest, Áron kiadó 1999.

[9] Karl Popper: “Igazság, racionalitás és a tudományos tudás gyarapodása”, Tudományfilozófia, pp- 107-123, Osiris Kiadó, Budapest, 1998.

[10] Az a tézis, hogy az empirikus tapasztalatoknak több elméletmegfogalmazás ekvivalensen megfelelhet Quine egy másik fő eredménye, melyet a következő cikkben fejt ki: “A világ empirikusan ekvivalens rendszereiről”, Tudományfilozófia, pp. 124-136, Osiris Kiadó, Budapest, 1998.