Posztmodern

„A lét fogalma definiálhatatlan. Erre abszolút általánosságából következtetnek. Jogosan - ha definitio per infinitio fit per genus proximum et differentiam specificam. A lét valóban nem fogható fel létezőként; enti non additur aliqua natura: a lét nem határozható meg úgy, hogy létezőt tulajdonítunk neki. A létet nem lehet magasabb fogalmakból definíció útján levezetni és alacsonyabbakkal ábrázolni.’

„A jelenvalólét olyan létező, amely egyszerűen csak előfordul a többi létező között. Ontikusan kitüntetett, minthogy létében önnön létére megy ki a játék.”

Martin Heidegger: Lét és idő

E részlet a posztmodern filozófia egyik leghíresebb művéből való, a kor ma legjelentősebbnek tartott filozófusától, akivel tulajdonképpen e korszak kezdetét szokták azonosítani. A mű, mint ebből a részletből is kitűnik, ragyogó stílusú. Retorikája zseniális, legalábbis az volna, ha politikai propagandaszövegről. önismereti meditációról volna szó és nem filozófiáról. Filozófiának ugyanis szerintem nem igazán előremutató. Hiszen hogyan vihetne minket előre az igazság megismerésében egy szöveg, ami ellentmond önmagával?

Mondhatnák, hogy ez egy kiragadott részlet, amely sem a műre, sem a posztmodern korszakra nem jellemző. De véleményem szerint pontosan jellemző. A posztmodern kor a filozófiában szerintem a kudarc, az egy helyben toporgás, az értelmetlenség kora. A kudarc oka pedig a logikától, ésszerűségtől való eltávolodás és ezzel összefüggő gondolati hibák, amelyeket az elkövetkezőkben megpróbálok felvázolni. Azt, hogy ez a logikai igénytelenség általános jellemvonása a posztmodernnek, nem csak az én véleményem, hanem például demonstrálja a Sokal-[1]botrány is.

”Nem kívánjuk a posztmodern gondolkodást általános elemzés tárgyává tenni, hanem csupán arra törekszünk, hogy felhívjuk a figyelmet egy kevésbé közismert jelenségre: a matematikai és fizikai fogalmakkal és szóhasználattal való visszaélésekre. Vizsgálni fogunk emellett bizonyos, a posztmodern írásokban gyakori gondolatzavarokra is, melyek a természettudományok tartalmával kapcsolatosak.” (i. m. 18. o.) Valamint ”Sok esetben ki fogjuk mutatni, hogy a szövegek látszólagos érthetetlenségének pontosan az az oka, hogy egyáltalán semmi értelmük nincsen.”

Előre kell bocsátanom, hogy ez a tanulmány mégsem a posztmodern általános és kimerítő elemzése. Először is azért, mert a posztmodern filozófiának csak kis szeletét ismerem, ennek megfelelően a példák is leginkább a tudományfilozófiával kapcsolatosak, amelyről viszont legalább az elmondható, hogy meghatározó sodorvonala filozófia posztmodernbe való váltásának a modernből. Írásom ezen kívül inkább személyes tapasztalataimból adódó általános véleményem kifejtése. Az explikálással egyúttal némileg egzaktabbá válik a mondandóm, de inkább még csak gondolatok felvetését célozza, és még nem éri el egy egzakt tanulmány szintjét, ez még hátra van, ha a téma fogadtatása erre bátorít.

Mint említettem, annyi egzaktságot próbálok felvonultatni, hogy a posztmodern filozófiában és általános gondolkodásban rejlő hibákat megpróbálom pontokba szedni és logikailag elemezni.

Az egzakt megfogalmazás és a kifejezés összekeverése

Carnap szerintem egyik legfontosabb írásában[2] a jelentés mibenlétét akarja tisztázni, és a metafizikát értelmetlennek nyilvánítani, mivel az egzakt jelentésben zavarosság, hiány illetve ellentmondásosság jellemzi. Ez az, amit Sokal az előbbi idézetben űgy fogalmazott meg, hogy a metafizikai „elméletek” nehezen érthetősége nem a mélységben van, hanem valóban érthetetlenek. Avagy Nietzsche szavaival: „A misztikus magyarázatokat mélynek tartják; az igazság azonban az, hogy még csak nem is felületesek.”[3] Bár Carnap állítások jelentéséről beszél, és a tapasztalati tudományról, ami erős leegyszerűsítésnek bizonyult, de gondolatai könnyen általánosíthatóak.

Amiből kiindulok, az az, hogy a filozófia mindenképpen az igazság témájában szól valamiről, azaz állító jellegű szellemi tevékenység. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egyértelmű dolgokról szól. Az igazság csak akkor lehet az, ami, ha egyértelmű. Vannak nem egyértelmű szellemi tevékenységek és ezeknek témái sem egyértelműek, de ezek nem mondhatnak ki igazságokat, nem állítanak valamit az igazságról, hanem valami mást csinálnak: például kifejeznek valamit (nem egyértelmű módon), mint a versek.

A filozófia (és minden más szellemi tevékenység) esetében el kell döntenünk, hogy egzakt mondandónk van-e, vagy nem. Ha egzakt mondandónk van, ha az igazság igényével állítunk valamit, akkor annak egyértelműnek kell lennie. Azaz egyértelműen kel tudnunk azokat a körülményeket, amelyek között mondandónk igaz, vagy hamis. A jelentés ez esetben szintén egzakt és azon körülmények meghatározottságában rejlik, amelyek mellett mondandónk igaz és a másik oldalon azon körülmények, amelyek mellett hamis (esetleg lehet egy egyértelműen meghatározott halmaza a körülményeknek, amely mellett eldöntetlen).

Ha egy elméletről meghatározott körülmények között nem tudjuk eldönteni, hogy igaznak vagy hamisnak tekintjük, ha ez egyéb körülményektől függ (például érzelmi állapotunktól), akkor nem mondhatjuk, hogy az elmélet jelentése egyértelmű. Az igazság, egzaktság, állítás, ellenőrizhetőség, egyértelmű jelentés kölcsönösen elképzelhetetlenek egymás nélkül. Aki egyikben akar valamit, annak vállalnia kell a másikban is a teljesítést.

Carnap a tapasztalati tudományokról írt, és az empirikus ellenőrzésről, ami a tapasztalati tudományoknál valóban megfelel azon körülményeknek, amelyek az elmélet jelentését jelentik. Carnap állításokra dolgozta ki az elméletét, ami elégtelennek bizonyult, ugyanis Quine[4] rámutatott, hogy az állítások nem szeparálhatóak el a jelentés szempontjából: csak az egész elméletnek határozott a jelentése, az állítás jelentése csak az elmélet rögzítése mellett meghatározott. Ám a kritika csak ennyiben jogos, az elméletekre Carnap gondolata tartható, és főleg az általános formában fontos. A posztmodern filozófia azonban sokszor úgy tesz, mintha Quine teljesen cáfolta volna Carnap elméletét. Úgy tesz, mintha homályos elméletekkel lehetséges volna egyértelmű igazságot megfogalmazni.

Amennyiben tehát a filozófia nem művészet, amennyiben az igazságról beszél, amennyiben egyértelmű mondandót kíván adni, akkor a műveknek egzaktnak kell lennie. A posztmodern gondolkodás stílusa pedig pont ennek nem felel meg. A fenti Heidegger idézet nem csupán logikai ellentmondás, hanem ezt is demonstrálja. Azt mondja, hogy: „A lét fogalma definiálhatatlan.” Ezzel Heidegger deklarálja, hogy a létről nem lehet egyértelmű dolgokat mondani, implicit módon azt mondja tehát, hogy innentől a filozófiának vége. Innentől szép, kifejező dolgokról lehet beszélni, de ez nem lehet egzakt )egyértelműen igaz vagy hamis) mondandó. Heideggernek tehát a filozófiáról vagy az az elképzelése, hogy nem feltétlenül az igazságot kutató szellemi tevékenység, vagy pedig ettől a ponttól fogva ezzel az elképzeléssel ellentétes módon, azaz következetlenül folytatja az „elmélkedést”. Folytatja, hiábavaló módon. hiszen tulajdonképpen maga állapítja meg, hogy elmélkedni nem lehet a kérdésről értelmesen.

Érdekes, hogy Carnap pont Heideggert idézi a fenti írásban, de nemcsak Heidegger, hanem az egész posztmodern filozófia mit sem tanult ebből a korai figyelmeztetésből. Heidegger az említett logikai ellentmondás után természetesen semmiféle jól megfogalmazott elméletet nem prezentálhat az olvasónak, hanem pontosan azt játssza, amit Carnap mond: „A metafizikai állítások nem írják le sem a fennálló, sem a fenn nem álló tényeket: nem a tényállások bemutatására szolgálnak, hanem az életérzés kifejezésére.”

Heidegger műve nem azért nehezen érthető, mert mély értelmű, hanem azért, mert kusza, zavaros. Nem tud igazságot megfogalmazni, Heidegger inkább saját érzéseit fejezi ki, amelyeket átitatnak ugyan az összefüggések, de nem ezen összefüggések leírásai. Amit egzakt módon lehet állítani a létről, az teljesen triviális, amit Heidegger ezen túl mond, az ennek a trivialitásnak a tovább bonyolítása, beleitatva a teoretikus szálakba egy jó adag személyes, megfogalmazhatatlan, homályos érzést. Ezért sikerednek Heidegger mondatai végül olyan esetlenül semmitmondóvá, mint „(A lét) létében önnön létére megy ki a játék.” és “A semmi maga semmizik”. Nos, milyen filozófiai jelentése van a “megy ki a játék” kifejezésnek, vagy a “semmizik” igének? Mond ez bármi egyértelműt, avagy csak kifejez valami határozatlan érzést?

A posztmodern „filozófus” „legfontosabb” tulajdonsága szerintem nem a kristálytiszta gondolkodás, hanem a lenyűgöző stílus. A posztmodern „filozófus” nem meggyőzi olvasóját, hanem hatása alá keríti őt. Kifejezi magát, olyan retorikával, amely az olvasót magával ragadja. Magával ragadja, mert sorstársa, hasonlóan érez, mert a szerző eltalálta a közérzést. A posztmodern „filozófus” olvasótábort gyűjt maga köré, akik rajonganak érte. Nem megértik, nem elfogadják „elméletét”, hanem megtérülnek, megbabonázódnak. Az irányzatok nem érvelés és megértés útján terjednek, hanem divathullámokban söpörnek végig. A posztmodern filozófiát az érzelmek, az ember pszichéje határozza meg, és nem a gondolkodás.

Mit kell tehát tennie a filozófusnak? Megtanulnia szépen írni, megtalálni egy olyan területet, amivel nem sokan foglalkoznak, és megtalálni azt a mondanivalót, ami az emberek aktuális életérzésével rezonál, és még kifejezetlen. Ha sikerül valami olyat találni, ahol az emberek érzései ellentmondanak a „hivatalos dogmának”, ott az ellenkezőjét mondva, kihasználja az emberek érzelmi gyengeségét, és hatásuk alá keríti őket. Mert az embereknek mi sem vonzóbb, ha „valósággá válik a remény”. Ha egy okosnak látszó ember alátámasztja azt, amit szívük remél, akkor vakon követik. A filozófus ezzel pedig berobban a köztudatba, és megtalálta helyét.

A filozófia történetének egyik legjobb retorikusa, Nietzsche mondta, hogy a filozófusnak nem szabad retorikához folyamodnia. Persze ő maga eközben mást sem csinál, minthogy megszegi ezt a maximáját. Mert a retorika hatásos, pont ezért veszélyes, mert az igazság és az ellentéte mellett is hatásos tud lenni. Csábító fegyvere a filozófusnak, de végzetes fegyver. Olyan fegyver, ami használóját valójában filozófusból irodalmárrá teszi, miközben még mindig a filozófus ruhájában tetszeleg. A filozófiát pedig irodalommá változtatja, amely gyenge irodalomnak talán még megfelelne, de filozófiának elégtelen. Emiatt az ilyen „filozófusok”, bár nagy hatással lehetnek a gondolkodásra, kifejezhetnek potenciális felismeréseket, de a gondolkodás letisztulását, a kritikát, az egzakt kikristályosodást teljesen megakadályozzák.

A redukció félreértése

A posztmodern „filozófia” a modern filozófia kritikájából nőtt ki. A modern filozófia, különösen az episztemológia területén (Schlick, Carnap, Popper) egy viszonylag kerek modellt alkotott, amelyet a későbbi filozófusok (Kuhn, Feyerabend) bíráltak. A bírálatok mindegyike redukcionizmussal vádolta, és emiatt elvetendőnek mondta a pozitivista filozófiát.

De mi is a redukció szerepe a megismerésben, a filozófiában? Azt állítom, hogy nem létezik megismerés redukció nélkül. A világ ugyanis, amit meg kívánunk ismerni, bonyolultabb nálunk, a megismerőnél. Ezért triviális, hogy a világ reprezentációja elménkben csakis egyszerűsített lehet. Képtelenség, hogy a világot teljességében reprezentáljuk, ezért a megismerés mindig redukció.

A helyes megismerés a világnak valamilyen szempontból történő redukált modellezése. A redukált modell lényege, hogy az adott szempontból megfelelően reprezentál, ugyanakkor olyan egyszerű, hogy még kezelni tudjuk. Ha például csak lineáris differenciálegyenleteket tudunk megoldani, akkor csakis ezekkel modellezhetjük a világot, mert ezeket tudjuk kezelni. Ebben az esetben semmit nem ér az a kritika, amely azt mondja, hogy a világ nem lineáris, mert ugyan triviálisan igaz, hiszen minden modell redukció, de semmivel nem viszi előre a megismerést. Ami előre viszi, az olyan modellek megtalálása, amelyek kezelhetőek, és jobban írják le a világot, vagy a bonyolultabb modellek kezelésének fejlesztése, hogy a kezelhető modellek köre tágabbá váljon.

Kuhn és Feyerabend rámutatott a pozitivista episztemikus modellek néhány egyszerűsítésére. A posztmodern filozófia emiatt el is vetette ezeket a modelleket. Anélkül, hogy jobb modelleket tudtak volna helyettük adni. Ez pedig azt jelenti, hogy az episztemológia a posztmodern filozófiában visszahanyatlott, és nem tudott már a kérdésekre választ adni, pedig előtte már voltak valamirevaló válaszok, amelyeket úgy vetettek el, hogy nem adtak jobbat.

Sőt, a posztmodern filozófiában általában nem törekszenek modellek megalkotására, mert az egzakt gondolkodás teljesen kiment a divatból.

A holizmus és az emergencia

Hasonló a holizmus és analitikus filozófia megítélésében a hiba, mint a redukció megítélésében. Egy összetett rendszer megismerése elképzelhetetlen anélkül, hogy a rendszert összetevőire bontsuk, és az összetevők tulajdonságaiból magyarázzuk meg a rendszer tulajdonságait. Ha annyit mondunk, amit a holizmus mond, hogy egy bizonyos tulajdonság az egész rendszer tulajdonsága, és csakis az egész rendszeré, akkor ez fontos, azonban semmivel sem jutottunk előre, hiszen a kérdés ennek a tulajdonságnak a magyarázata. Ha az egész rendszer tulajdonságát nem tudjuk a részek tulajdonságaiból megmagyarázni, akkor nincs megértés. Ezt mondja a holizmus; Tehát a holizmus a megismerés-ellenesség filozófiája volna? Nem hinném, hogy ezt nyíltan vállalnál hívei.

A megértés a bonyolult dolgok egyszerűbb dolgokkal való magyarázatában rejlik. Ha egy rendszer valamely tulajdonsága a részrendszerben is megvan, akkor triviálisan készen vagyunk egy lépéssel, és lehet tovább haladni a részrendszerre. Ha azonban nem, akkor kénytelenek leszünk analízishez folyamodni, ha a megértést keressük.

Az analízis a rendszer részrendszereit vizsgálja, és azoknak tulajdonságait. Eközben a rendszer részrendszerekre bontása természetesen egy modellezési kérdés, amelyre vonatkozik az, amit a redukcióra mondtuk: csak egy redukált modellről van szó, és más modell is lehetséges.

Ha a rendszert részrendszerekre bontottuk, akkor van egy egyszerűbb eset és van egy bonyolultabb eset. Az egyszerűbb esetben a rendszer tulajdonsága lineáris avagy akkumulált eredője résztulajdonságoknál. Ekkor a lineáris analízis alkalmazható. A matematika bizonyos fejlődési fokánál csak ilyeneket tudtunk vizsgálni, de már rég túl léptük ezt a határt.

A bonyolultabb eset, amikor a teljes rendszer tulajdonsága nemlineáris eredője a részrendszerek tulajdonságainak. Ezt mondjuk emergens tulajdonságnak. Ez a matematikában ismert fogalom, és sok esetben teljesen kielégítő analízist, azaz magyarázatot tudunk adni.

A feladat az ilyen esetben a nemlineáris matematika eredményeinek használata, és ezáltal a filozófia analitikus, de nem lineáris magyarázatot tud adni a jelenségekre. Tehát szó sincs arról, hogy ne lehetne magyarázat, vagy hogy az analitikus, vagy netán a racionális gondolkodás kudarcot vallana. A holizmus tehát vagy nemlineáris analitikát kellene, hogy jelentsen, vagy pedig értelmetlenség.

A holizmus azt hiszem, hogy egy naiv védőreflex, amelyet néhány analitikus jelenség kudarcélményként való felfogása miatt ad a filozófia. A nehézség abban áll, hogy sokszor bizonyos jelenségekre nem triviális a magyarázat, mert a rendszer túl bonyolult, és a tulajdonság emergens. Ilyenkor nagyon rejtélyesnek tűnik a jelenség (tudat, élet, szerelem). Néha a rendelkezésre álló modellek nagyon rossz redukciói a jelenségnek, a bonyolultabb modelleket pedig nem tudjuk analizálni. Ráadásul kevés filozófus, és a posztmodern filozófusok jellemzően szegényes matematikai tudással rendelkeznek. Ilyenkor még ha van magyarázat, azt is félreértik. Ők leragadtak a lineáris gondolkodásnál.

Sokszor a magyarázat nem intuitív, azaz nem illeszkedik előzetes elképzeléseinkbe vagy érzelmeinkbe, túl „embertelen” ilyenkor sem akaródzik elfogadni a magyarázatot. Végül pedig a magyarázat mindig egy redukált modell, amelynek egyszerűsítéseit mindig fel lehet tárni, és mindig vannak olyan határesetek, amikor kudarcot mond a modell. Megfelelő munkával mindig finomítható a modell, de ehhez kitartás kell és nem a modell, a modellezés az analitikus filozófia feladása.

Sokkal egyszerűbb egy jelenséget analízisre alkalmatlannak nyilvánítani, sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy a részegységre bontás és vizsgálat semmit sem ad a dolog megértéséhez. Sokkal nehezebb a bonyolult összefüggéseket megérteni, az érzelmeknek nem tetsző konklúziót elfogadni, mint azt mondani, hogy ezek nem visznek előre a megértésben, vagy helytelen gondolatmenetek. Néha tehát kényelmesebb valamit megérthetetlennek nyilvánítani, mint megérthetőnek, és ilyenkor a filozófus pszichés gyengeségei győzedelmeskednek afelett, ami a filozófia feladata, és képes a megismerhetetlenség pártjára állni, csak, hogy védje érzelmeit.

Sokszor az analitikus filozófiáról az a téves elképzelés van, hogy az a rendszert szeparált összetevőkre bontja szét. Ilyenkor az elemek kölcsönhatását szokták hangsúlyozni. Ezen nézetek szerint a holista rendszerek szétbonthatatlanok. Pedig egy elemekre való bontás, az elemek kölcsönhatását is modellezve jó modell lehet, és az analízissel megfelelő magyarázatot adhat kérdésekre. A rendszer elemekre és kölcsönhatásokra való bontása csak modell, és ismét redukcionizmus, de ez szükséges a megértéshez, és nincs más út a megértéshez. Megint csak finomabb felbontásokon, illetve a kapcsolatok finomabb modellezésén értelmes gondolkodni, de nem a felbontás mellőzésén. Felbontás nélkül nincs megértés, finomabb felbontással lehet jobb megértés, de ez ekkor az analitikus filozófia keretén belül van.

Distinkció hiánya

Kuhn híressé vált könyvét, A tudományos forradalmak szerkezetét így kezdi: „A tudománytörténet, ha többnek tekintjük anekdoták és kronológiai adatok tárházánál, gyökeresen átalakíthatja jelenlegi tudományfölfogásunkat.”[5] Sokan ezt a mondatot az egyik legzseniálisabb mondatnak tartják, és Kuhn könyve a posztmodern egyik legnagyobb hatású műve.

A mondat valóban hatásos, mert retorikus. Azonban mint általában, hatásossága egy csúsztatásban rejlik, amely racionalizál egy érzelmet: a racionalizmus-ellenességet. Racionalizmus-ellenességet racionalizálni, szép kis ellentmondás.

Persze nem lennék igazságos, ha nem ismerném el, Kuhn könyve zseniálisan foglal össze bizonyos fontos felismeréseket. Ez pedig a fenti mondatban is benne foglaltatik: a történelem nem csupán dátumok halmaza, hanem összefüggő folyamat, amely a technikai fejlődéshez, pszichológiához, szociológiához kapcsolódik. Nem mintha ez hihetetlen újdonság volna, de Kuhn helyesen gondolja, hogy elérkezett az ideje annak, hogy ennek megfelelően e komplex összefüggéseket figyelembe véve finomabb módon vizsgájuk. Ebben az is benne rejlik, hogy a történelem nem egy egyenes fejlődési vonal.

A csúsztatás abban van, hogy Kuhn azt mondja, hogy ezek a tudománytörténeti változások a tudományról való felfogásunkat is megváltoztatják. Pedig a tudománytörténet és a tudomány mibenléte nem függ ilyen szorosan össze, illetve nem feltétlenül a tudománytörténet a legfontosabb meghatározója a tudomány lényegének (ha van neki lényege).

Ha valamit megtudhatunk a tudomány történetének azon jelenségeiből, amit Kuhn a könyvében bemutat, az inkább az, hogy az ember szociális és pszichológiai tulajdonságai olyan meghatározóak, hogy a tudomány működésében is erősen hatnak. Tehát amiről valamit megtudhatunk ebből, az inkább az ember, és nem a tudomány. És ki tagadta volna eddig is, hogy a tudós is ember?

A csúsztatás persze csak a megfelelő megkülönböztetés, distinkció révén ismerhető fel. He megkülönböztetjük a tudománytörténetet és episztemológiát, akkor megvizsgálhatjuk ezek kapcsolatát, és bár kapcsolat van, de ha megvizsgáljuk ezt a kapcsolatot, akkor kiderül, hogy ezek egyáltalán nem teszik Kuhn eredményeit relevánsnak az episztemológiára vonatkozóan. Holott sokan így interpretálták Kuhn könyvét a posztmodern korban.

A pozitivizmus az episztemológiában egy modellt dolgozott ki. A modell logikai alapú, azaz a dolgok logikai összefüggései alapján próbálja megvizsgálni, hogyan kellene működnie a megismerésnek, azaz a tudománynak. Itt a pszichológiai, történeti, szociológiai vonatkozásokat elhagyták, mert egyszerűen nem ez volt a kérdés. Először ugyanis annak a vizsgálata látszott véghezvihetőnek, hogy mi a tudomány logikája. Ezután megvizsgálható a története, pszichológiája, szociológiája, és össze is kapcsolhatóak ezek az eredmények. Összekapcsolhatóak, de nem keverendőek össze!

Kuhn a pozitivizmus után megvizsgálta a tudomány történetét, és abban fontos és újszerű eredményeket közölt hatásos stílusban. Sokan ezeket az eredményeket, amelyek inkább a tudomány történetének deskriptív, fenomenologikus jellemzése. Kuhn tehát egyrészt nem a tudományt, hanem annak történetét, nem preskriptív, hanem deskriptív és nem belső, logikai, hanem külső, jelenség színtű leírását adja. Ennek ellenére Kuhn könyvét mint a pozitivista modellek megdöntését tekintik. Ez pedig a distinkció teljes hiánya.

A distinkcio ellenesség egy másik formája összefügg a demarkáció-ellenességgel, ez pedig még a redukcionizmus-ellenességgel is. Popper a tudományosságot a falszifikálhatósággal definiálta. Ez a tudományosság demarkációs kritériuma. A falszifikálhatóság a tudomány logikájának konklúziója. Tehát a demakráció egy elvi előírás, mint minden más demarkációs vonal. A posztmodern filozófia egyrészt ennek a demarkációnak a logikai helytelenségét, másrészt praktikus értelmetlenségét próbálta bizonyítani.

Én Popper kritériumának logikai helytelenségére sosem halottam megfelelő logikai érvet, de ez nem is tárgya ennek az értekezésnek. Annál inkább érdekes az, hogy ha logikailag helyes, a posztmodern akkor is ellenezné az ilyen elvi demarkációt, mert redukcióból következik. A posztmodern szerint a tudomány és áltudomány között gyakorlatilag folytonos az átmenet és nem hózható határ. Ezt a folytonos átmenetet próbálja kezelni a demarkációs kritérium, amely csak a dolgok logikai összefüggéseit veszi figyelembe, tehát redukció. A tudomány lényegét, tehát helyes fókuszt tekintő redukció.

A pozitivizmus, mint általában a redukciókat, ezt sem nézi jó szemmel. Csakhogy redukció nélkül nincs megismerés és törvény. Minden kérdés maga is redukció, és redukció nélkül nem kaphat választ.

Ha valaki azt kérdezi, hogy „mi a tudományos?”, akkor e mögé valamilyen szempontokat képzel. Például, „mi a tudományos episztemológiai szempontból?” Ez a kérdés pedig már maga meghatároz egy keretrendszer. Ezután jogunk van episztemológiai keretek között egy redukált modellt adni, és eszerint megválaszolni a kérdést, hogy „az a tudományos, ami falszifikálható”. Ez egy redukált válasz egy redukált kérdésre, és ez teljesen jogos önmagában is teljesen jogos, ezen kívül pedig a megismerés csak redukált kérdésekre adott redukált válaszokból állhat.

Egy másik kérdés az, hogy „mi jellemző a tudomány történetére”, és erre Kuhn könyve fontos válaszokat ad, de a lényeg, hogy ez egy másik kérdés volt, mint a pozitivisták által tárgyalt kérdés. Ez a két elmélet valóban inkommenzurábilis, mert másról szól.

A demarkáció, mint egy lépcsős függvény, modellezi a folytonos átmenetet, amely a többi szempont belépése miatt lakul ki. A lépcsős függvény a pszichológiai, szociológiai, történeti hatások miatt mosódik el. Ha valaki jobb modellt akar, akkor ezeket a hatásokat beveheti, és a függvényt egy finomabb függvénnyel approximálja. De ez is egy modell lesz, redukció lesz, bár finomabb modell. Tehát Popper demarkációs kritériumát lehet finomítani, de finomítás helyett csak elvetni, másik modell nélkül, az értelmetlenség.

Visszaélés a metaforákkal, analógiákkal és példákkal

A posztmodern filozófusok retorikájába általában az is bele tartozik, hogy érvek helyett példákat, modellek helyett analógiákat és metaforákat használnak. Ezek informális, hibás érvelési módok, ezt tudjuk, a filozófusok mégis élhetnek velük? Talán az, hogy bizonytalanabb, homályosabb, nehezebb kérdésekről gondolkodnak, helyessé teszi azt, ami az egyszerűbb esetben hiba? Nem. Ha logikai hibákat nem engedünk meg egyszerűbb, letisztult esetekben, akkor összetettebb kérdésekről való gondolkodásnál, ahol a tévedésnek amúgy is nagyobb a lehetősége, még kevésbé engedhetjük meg.

A példák, metaforák és analógiák nem a helyes érvelés eszközei, hanem a pedagógia, a megértetés segédeszközei: egy logikus modell magyarázatánál hasznos kiegészítések lehetnek, mert könnyítik a modell befogadását. De nem pótolják a modellt és nem állhatnak szemben a logikával. Hibás dolog analógiásan vagy metaforákkal érvelni, mert helytelen állítások mellett ugyanúgy lehet velük érvelni, mint helyesek mellett. Míg tökéletes logikai érvelést csak helyes válasz mellett lehet adni, addig tökéletes analógiát vagy metaforát lehet adni helytelen állításokhoz is.

Az analógiák, metaforák hatása lényegében független az igazságtól, inkább a befogadó érzéseitől függ: ha azokkal harmonizál a metafora, akkor hatásos. Ezzel szemben az érv hatása inkább függ annak helyességétől, és az állítás igazságától, ami mellett elhangzik. Az érv tehát valóban igazoló erővel bír, a metafora pedig csak hatással.

A metafora és analógia tulajdonképpen egy hiányos modell. Az analógia és a modell között az a különbség, hogy a modell a modellezett jelenség összes releváns vonatkozásában analóg, addig az analógia csak néhány vonatkozásban, és ezért teljesen bizonytalan, hogy a hiányzó vonatkozásban vajon fennáll a párhuzam vagy sem. Intuitíven hajlamosak azt hinni, hogy igen, de ezek csak az érzéseink, semmi közük az igazsághoz.

A metafora viszont nem csak hiányos modell, hanem többértelmű modell. Emiatt nem csak a hiányosság miatt bizonytalan a konklúzió, hanem a kétértelműség miatt is. A metafora a kétértelműség miatt több dolgot is képes kifejezni, és ezért hatásos. Kifejezni képes, nem megfelelően reprezentálni, és a kétértelműség miatt veszélyes.

Visszatértünk Carnap gondolatához: miszerint a metafizika kifejezni kíván valamit, nem megérteni, mivel nincs is mit megérteni benne: jelentés nélküli. Mivel kifejezni kíván valamit, ezért költői eszközökkel él. A posztmodern „filozófusok” és különösen a metafizikusok eltévelyedett költők.

A posztmodern korban a kifejezés került divatba, a hatás keltése. A gondolkodást pedig az érzelmek uralták el. Emiatt a posztmodern filozófia bár nyüzsgő és népszerű, de végzetesen értelmetlen, és a filozófia céljainak tekintetében eredménytelen.

Hermeneutika

Az elmúlt időszak filozófiai cikkeit tanulmányozva, szembeötlő, hogy milyen sokszor szerepel a hermeneutika a címben. Ez a divatszó a posztmodern filozófia érdeklődését jellemzi és nagyon tanulságos.

A hermeneutika „az értelmezés elmélete és gyakorlata”[6] Eredetileg a biblia értelmezésének tudománya. Ez a tény már maga is felvet egy kérdést: értelmezni nyilván olyasmit kell, ami értelmetlen, avagy nem kellően világos. Azok a filozófusok, művek, amelyek az ilyen címekben szerepelnek tehát nyilván nem kellően világosak, hiszen értelmezésre szorulnak. Nem nagyon lehetnek tehát filozófiai művek.

Persze a hermeneutika önmaga nem értelmetlen dolog. Nagyon is helyénvaló megpróbálni megérteni dolgokat, ha nem világosak. Csak aztán a megértett művet nem szabad túlságosan felmagasztalni, filozófiai mélységükről és kristálytiszta gondolatmenetükről, hiszen a hermeneutika mankója nélkül továbbra is értelmetlen lenne. Van értelme irodalmi műveket értelmezni, és magasztalni gazdagságukat, kifejező erejüket. De nincs értelme filozófiai műveket értelmezni, mert ha arra szorulnak, akkor nem filozófiai művek.

Talán van értelme az ókori filozófusok hermeneutikájának, hiszen ők egy nagyon más kultúrában éltek, mint mi. Azonban legjelentősebb, legértelmesebb filozófiai művek, legyenek bármilyen régiek legyenek is, alig szorulnak értelmezésre, és ha igen, akkor sem leglényegesebb mondandójuk szempontjából. Fel nem foghatom ugyanakkor, hogy egy Heideggernek, Hegelnek mi szüksége van értelmezésre? Miért nem tudtak félreérthetetlenül, világosan írni? Talán homályossággal pótolták a mélységet? Vagy ez is azzal függ össze, hogy a kifejezés kétértelműségét kell boncolgatni? Talán az, hogy ezeket a filozófusokat a költőkhöz hasonlóan elemezni kell, megint azért van, mert eltévelyedett írók? Ha így van, miért nem hagyjuk meg a kifejezés művészi értékét a művészeknek? Miért akar kontárkodni egy gondolkodó a művészetbe, vagy egy művész a gondolkodásban? Miért kell összekeverni azt, ami elég jól elválik? Talán azért, mert a zavarosban való halászathoz kevesebb tehetség, fáradtság és hozzáértés kell? Talán a horogra akadt bamba hal, az olvasó zsákmánya a csábítás?

Posztmodern: a filozófia kudarca

Haladt-e előrébb a filozófia a posztmodern kor alatt? Alig. Fejlődött a szociológia, a történelem, a tudománytörténelem. A leíró jellegű műfajok kiszélesedtek és itt ez haladást jelent. Sok filozófus talált magának valami kis helyet, egy nichét, ahol meghúzódhat, tevékenykedhet.

De a világ megértése nem haladt előre. Nem haladt előre a preskriptív jellegű filozófia, és nem halad előre a deskripciók modellezése. Nincs átfogó elmélet, nincs szintézis, teljes pluralizmus van: anything goes. Így a különböző gondolkodóknak egyaránt igazuk van, illetve egyaránt nincs igazuk. Az igazság elveszett, kiment a divatból, nem kérdés. Csak az a kérdés, ki ír szebben, ki tud jobb szemfényvesztést alkotni a néző elkápráztatására.

Mindez miért? Azért-e, mert ennek így kell lennie, vagy azért, mert a világ ilyen? Megismerhetetlen? Mert nincs igazság? Dehogyis. A posztmodern gondolkodók nem megcáfolták a modern elméleteket, nem is lehetett volna, hisz ez is egyfajta abszolút igazság lett volna. Nem, szabotálták, abbahagytak az igazság keresésével, abbahagytak a filozófia művelésével, csupán szellemei a valódi filozófiának: a felszínen úgy tesznek, mint akik az igazságot kutatják, filozófusok, belül pedig reklámemberek, akik divatokat teremtenek. Beleléptek abba pont abba a csapdába, amit Carnap felismert. Emiatt nem halad előre a filozófia, és így nem is haladhat.

---

[1] Alan Sokal, Jean Bricmont: “Intellektuális imposztorok. A posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal”, Budapest, Typotex kiadó, 2000.

[2] Rudolf Carnap: “A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül”, Tudományfilozófia szöveggyűjtemény, szerk. Forrai Gábor és Szegedi Péter, Áron kiadó, Budapest, 1999.

[3] F. Nietzsche: A vidám tudomány, Holnap kiadó, 1997, 126.

[4] Willard van Orman Quine: “Az empirizmus két dogmája”, Tudományfilozófia szöveggyűjtemény, szerk. Forrai Gábor, Szegedi Péter, Budapest, Áron kiadó 1999.

[5] Thomas S. Kuhn: “A tudományos forradalmak szerkezete”, Osiris kiadó, Budapest, 2000.

[6] Filozófiai kisenciklopédia, Kossuth könyvkiadó, 1996.