EGY TEHETSÉG KARCOLATA

elemzés Neumann János életrajzából

Ha ezen vizsgadolgozat helyett előadást kellett volna tartanom Neumann János éltéről, akkor természetesen a hasznos életrajzi tudás összefoglalása lett volna célom, a hallgatók érdekét szem előtt tartva. De ehelyett egy dolgozat írása a feladatom, amelyet feltehetően nem fognak oktatási célra használni, hanem inkább azt igazolja, hogy magam elmélyedtem technikatörténetünk egy fejezetében.

Mivel így nagyobb szabadságom van, ezért úgy gondoltam, hogy egy hagyományos életrajzi könyv egyszerű tömörítése helyett, megengedhetem annak egy szempontból történő átgondolását, ezzel valami újat, talán értékeset hozhatok létre, és emellett megfelelő a követelménynek is: igazolom, hogy elolvastam idevonatkozó műveket. Természetesen egy ilyen vizsgadolgozatnak megfelelően csupán néhány forrást vettem tekintetbe, egy alapos életrajzi elemzéstől, vagy a téma körültekintő elemzésétől tehát távol áll írásom. De talán nem értéktelen így sem ez a szubjektív gondolatcsokor.

Az életrajzi írások legtöbbje szigorúan a tényekre támaszkodik, és megpróbál teljes képet formálni a történetről, hűségesnek lenni az adatokhoz, és kevés bizonytalanabb feltevést tenni fel. Másik részük, a „dramaturgiaiak” csak kevesebb életrajzi adatot fog egybe, térben és időben korlátozottabb, mindezt pedig valami markáns mondanivaló kifejezése érdekében. Egynémely adatról e célból elfeledkezik, vagy egy kicsit akár át is értelmez.

Ezek a „dramaturgiai” életrajzok bár nem elégítik ki a történelemtudomány hitelességét, de sokszor olyan összefüggést tárnak fel, amelyekre ilyen merészség nélkül a száraz elemzők nem jutnának el. A fontosabb szerepük azonban nem is ez, hanem az, hogy pozitív mintát adnak az embereknek. Példaképül állnak, hogy miképpen válik valaki alkotóvá, gondolkodóvá, felfedezővé. Hogyan alakulnak azok a sorsok, amelyek értékeket teremtenek egy országnak és az emberiségnek, milyen nehézségekkel kell megküzdeni, és milyen örömökkel jár. Számomra ilyen volt Nagy Sándor, Napóleon, Beethoven és még sok híresség életrajza.

Lehetnek ugyanakkor drámaiak, amelyek tanulságul szolgálnak az utókornak: megmutatják, hogy milyen lehetőséget herdál el a társadalmunk, mit lehetne jobban csinálni a jövőben, vagy feltehetően hogy kellett volna megfelelőbben döntenie annak a történelmi személyiségnek, és majdan nekünk.

A magyar történelem, és ezen belül a tudomány története Is tartalmaz jónéhány hőskölteményt és tragédiát. Hogy többet-e vagy kevesebbet, mint más ország története, azt hiszem, ezen kár rágódni. A magyarok talán érzékenyek ezekre a momentumokra, és ez részben reménykeltő. Reményt kelt, hiszen ezek szerint van érzékenység bennünk ezekre a fontos kérdésekre, de ugyanakkor szomorú is, hisz talán hiába figyelünk oda, egyesek véleménye szerint, és egyes tendenciák szerint nem tanulunk belőle.

Neumann János életrajza mindenesetre amellett, hogy szinte minden magyar sors sajátságát magában foglalja, az egyik legdicsőségesebb „hőskölteményünk”, tehát a pozitív mintákat markánsan tartalmazza. Másrészről ezen életút mentén a veszélyek baljós árnyai is leselkednek és az a kvalitás és körülmények, amelyek által sikerült ezeket kikerülni, talán a legnagyobb tanulsággal szolgálhatnak az olvasónak.

Akár száraz, akár dramaturgiai életregényeket olvasunk, a minták a történet szálaiban rejtőzik. Ezeket ugyan felismerjük, de nem eléggé tudatosan. Lelkesítenek vagy figyelmeztetnek minket, ám ez a hatás múlandó, ha nem tudatosodnak. Ezért fontos a történelem a szociológia, pszichológia, politika összekapcsolódása, hogy a mintákat általánosíthassuk, és ne csak esetleges, de biztosabb tanulságokat vonhassunk le.

Ez részletes elemzést kíván, amely alapos életrajzi kutatást, sőt nagyon sok történet elemzését kívánja. Erre nekem most nincs alkalmam, nem is értek hozzá eléggé, csak mint ötletet vethetem fel. Feltehetően léteznek ilyen jellegű írások is, tehát még az sem valószínű, hogy újat javasolok.

Az én tanulságaim tehát jóval esetlegesebbek, szubjektívebbek lesznek a kívánatosnál. Mindazonáltal talán mintául ez is szolgálhat.

Tanulmányaimban Neumann János életéről néhány írásból tájékozódtam. Az első egy rövid kis életrajzi könyv, Kovács Győző tollából[1]. A második egy sajátságos könyv, „Neumann János és a magyar titok a dokumentumok tükrében”[2], amely leginkább Neumann és Ortvay Rudolf levelezését tartalmazza, amely fontos hatással volt Neumann életpályájára. és fontos forrás gondolatainak rekonstruálására. Ezen gondolatok további összekapcsolásához Válogatott előadásait és tanulmányait[3] is átböngésztem, amelyekben a levelezésben kicsírázott gondolatok visszatértét kerestem.

Neumann János apja, Neumann Miksa jómódú ügyvéd és bankár volt, és a kis Jancsi Budapest szívében, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton nőtt fel, tehát a nyüzsgő, új élethez közel, ám biztos háttérrel is egyben. Véleményem szerint Neumann nem válhatott volna azzá, amivé vált e nélkül az ideális egyensúly nélkül. Ahhoz, hogy eredeti alkotóvá váljon, szükség volt a biztos alapra, de az új, az ismeretlen, a változás szelére is egyben.

Azok, akik túl közel kerülnek az ilyen inspiráló bizonytalanságokhoz, túlságosan is belemerülve túlságosan is szétzilálódnak. Az inspirációnak így nincs mire támaszkodnia, és nem tud érvényesülni.

Fontos volt az a családi környezet, amiről az a szimbolizmus árulkodik, amelyek körülvették a gyerekeket. Itt arra gondolok, hogy mindegyik gyermeknek volt egy totemállata, amely még az Eötvös úti nyaraló homlokzatán is szerepelnek. Ez mindenképpen jelzi, hogy a szülők szerették és kivételes sorsra szánták gyermekeiket, olyannyira, hogy e köré ezt a szimbolikát szőtték. És a szülői hit, amelyet a fejlődő gyermeket állandóan körülveszi „a legerősebb önbeteljesítő jóslat”, ez az a pszichológiai tényező, amely „legvastagabb ecsettel vonja a vonásokat a gyermek sorskönyvébe”.

Ehhez kötődik az a közismert tény, hogy Jancsi a fasori elitgimnáziumban tanult, ahol több híres tanár és több később hasonlóan híressé vált tanulótárs légköre vette körül. Ezek azok az alapok, melyből a tehetség karcolata kibontakozik. Ez nyilvánvaló közhely, de majd még érdekes részletekkel gazdagodik.

Természetesen korán megmutatkozott matematkai tehetsége, de emellett a történelem iránt is érdeklődött és alapos olvasmányai voltak. Franciául, németül, később pedig ógörögül is tudott. Gyermekkorában tehát még széleskörűek voltak az ismeretei, de ez később is megmaradt.

Az Ortvayval folytatott levelezésben például visszatérő szál az európai politikai helyzet elemzése, ahol is Neumann a görög és római történelem analógiájával elemzi azt, tehát még akkor is részletes ismeretei voltak e gyermekkori tanulmányokból a például a peloponeszoszi háborúról[4].

A következő fontos momentum az. hogy tehetségét felismerték, és neves tanárok foglalkoztak vele. A gimnáziumban Rácz László fedezte fel, majd Kürschák József, …. Sőt, későbbi tanárairól gyakran említik, hogy már tanítani alig tudtak az ifjú Neumannak semmit, csupán segíteni, vezetni az útján, beszélgetni, inspirálni, vagy akár tőle tanulni.

Ez is fontos, hiszen mi sem fontosabb egy fejlődő személynek, mint az elismerés, a siker élménye.

A fiatal Jancsi már a gimnáziumban megtanulhatta a matematikusságot, az elméletek kidolgozását, a publikációt, az eredményességet, az alkotást az elismerést. Egyetemre már kész matematikus volt és felnőtt korában olyan biztonsággal és természetességgel mozgott a hírességek világában, az intézetek, egyetemek, projectek között, mint aki ebbe született bele. Ez pedig véleményem szerint fontos tényező abban, hogy egyike lett azon kivételes tudósainknak, akik nem csak zseniális dolgokat találtak ki, de azt a világban elismertették, nyugaton érvényesítették és nemzetközi hírnevet tudott vele szerezni. Elméletei nem álltak meg az ötletnél, hanem eljutottak a legmegfelelőbb helyekre, ahol megvalósulhattak. És ez annak volt köszönhető, hogy ezt már fiatal korában megkapta a sorstól és megtanulta.

Élete a Műszaki Egyetemen és a Tudományegyetemen át, Berlinbe, Göttingenbe majd Princetonba vezette. Vegyészmérnőki, matematikai, fizikát és kémiát tanult, tehát még mindig széles volt érdeklődése. Ez az érdeklődés később is megmaradt, hiszen nem csak matematikában, de a kvantummechanikában, a közgazdaságtanhoz szorosan kapcsolódó játékelméletben, a számítógép és az atombomba kifejlesztésében alkotott, sőt, utolsó műve már a kognitív tudományok felé kacsingatnak, és közben egynéhány filozófiai tanulmányt is írt.

A csodálatos mindebben, hogy mindegyik területen kiemelkedőt alkotott, a széleskörű érdeklődésben tehát nem aprózódott el tehetsége. Ennek titka nagyon érdekes lehet a mai „szakbarbár” korunkban. Hiszen manapság sikert valaki lényegében egy területben való mély elmerüléssel érhet el, és aki szélesebb körben művelődik, nem jut el addig a szakismeretig, ahol a tudományos kutatás frontvonala van. Nagy kérdés, hogy Neumann ezzel szemben azért lehetett sikeres, mert az ő korában még ez nem volt ennyire így, vagy volt még valami más tényező is?

Az én meglátásom szerint ugyan igaz, hogy a specializálódás azóta végletes mértéket öltött, de valóban van még egy pont, ami roppant tanulságos lehet számunkra. Tulajdonképpen Neumann az interdiszciplinaritás egy korai képviselője. Szokták az utolsó polihisztornak is nevezni, de azt hiszem, ez nem találó, hiszen ekkorra már valóban annyira szakosodtak a tudományok, hogy egy Leonardo da Vincihez hasonló átgogóságot már lehetetlenség volt elérni.

Ezért megfelelőbbnek találom az interdiszciplinaritást: két terület összekapcsolódását. A matematikát a biológiával, fizikával és közgazdaságtannal ötvözte. Ezek között a központi elem az, amelyhez leginkább értett: a matematika, és a „díszítő elemek” azok a tudományok, amelyhez kevésbé értett. Ez egyben a „titok” megfejtése is: a problémát magát olyan területről vette, amely nem állt a hagyományos matematikusok érdeklődésében, mert nem értettek hozzá. Neumann éppen csak annyit értett ezekhez a kérdésekhez, hogy felismerje a probléma jelentőségét, és felismerje azt a matematikai modellt, amely megoldásul szolgálhat. Ez pedig nem csekélység.

Az inderdiszciplinaritás az utóbbi évtized legdivatosabb irányzata volt. Felkapott ötlet volt két tudományterület összekapcsolódása, amely azonban legtöbbször eredménytelennek bizonyult. Leginkább azért, mert a két terület tudósai nem ismerték eléggé a másik területet és ezért nem is tudtak jól kommunikálni egymással. De talán még ennél is fontosabb, hogy még azt sem ismerték fel, hogy mi az, ami a másik területen jelentős, de a saját terület eszközeivel megoldható. Két tudomány összekapcsolása ugyanis legtöbbször nem valami hibrid alkotás létrehozása, hanem az eszköz és probléma, az inspiráció és megoldás összekapcsolása. Neumannak ez sikerült, ezért volt eredményes.

Játékelmélete a közgazdaságtan legnagyobb hatású továbbfejlődését jelentette a korban, a Neumann féle architektúra a számítástechnikában az áttörést jelentett a huszadik századi sikertörténetéhez, amelyet talán még Ő maga sem látott előre.

Ehhez talán szorosan kapcsolódik az a visszatérő gondolat, amelyen Ortvayval való levelezésének egy meghatározó témája. Ez a szellemtudományok kiforratlanságáról és az axiomatizálásról szól. A levelezésben visszatérő kérdés az axiomatizálás problémája, Ortvay végig az agyműködés valamilyen modelljének megalkotását szorgalmazza[5]. Neumann erről „Az agy és a számítógép” című könyvében ír, ám játékelmélete sokkal jobb illusztráció: egy olyan téma, amelynek egzakt kezelését előtte aligha remélték, és éppen ezért volt eredménye nagy jelentőségű, mert bizonyos nagyon eredményes szempontból neki ez sikerült. Ehhez pedig nagyon biztos matematikai ismeretre és szemléletre, amely éles felfogóképességgel és széles látókörhöz kapcsolódik.

Az Ortvay levelezésben az idő haladtával kirajzolódtak határozott szerepek. Ezek a két személyiség jellegéből, az egyre határozottabb elszakadásából, azaz a politikai helyzetből is adódtak. Kezdetben még mindketten azonosan sokszínű leveleket írtak: politikáról, az otthoni tudományos helyzetről, főleg tanszékek betöltésének kérdéséről, a külföldi hírességekről, cikkekről, és különféle tudományos és filozófiai kérdésekről. Több alkalommal is konkrét segítséget ad Neumann Ortvaynak, és ezzel már kezd átvezetni a kapcsolat polarizált helyzetbe.

Neumann amerikában a tűz közelében van, lehetőségei vannak, hírei, ismerősei, segíteni, intézkedni tud. Ortvay itthon egyre inkább elszigeteltségben van, problémái vannak, alig történik valami, és az is csak rossz politikai események formájában. Neumann ezzel szemben sokat utazik, legtöbbször csak útközben számol be kutyafuttában a fejleményekről.

Ennek megfelelően Ortvay elmélkedős stílusban ír, ő fogja Neumannnak az ötletet adni az agy tanulmányozására, ez az említett könyv fő megállapítása. De ő hozza szóba a filozófiát, ebben a témában egy tanulmányt is küld Neumannak. Ortvay itthon nem tudott kibontakozni, ahogy az itthon maradottak legtöbbje nehéz helyzetben van. Viszont érezhetően tele volt kibontható ötletekkel, amelyet megosztott levelezőtársával. A kapcsolattartás célja számára ez volt: beszélgetni valakivel, akit érdekel és meg tudja érteni ötleteit, illetve átadni neki azokat, hátha többet tud velük kezdeni.

Neumann ezzel szemben mozgalmas életet él, amelyben sok szórakozása, és sok dolga is akad. Kedélye nyilván sokkal vidámabb, utazgat, híres emberekkel találkozik, zajlik körülötte az élet. Ortvay mély gondolatai bizonyára hatással van rá, de inkább elraktározza, nem reagál rá annyira. Lefoglalják az előadások, utazások, később pedig azok a bizottságok, amelynek tagja.

Azt gondolom, hogy ha Neumann életében egy kicsit is tovább fokozódik ez a mozgalmasság, társasági élet, szórakozás, politika, akkor nem tudott volna a tudományban alkotni. Ilyen körülmények között fontos elem lehetett Ortvay inspirációja, amely az európai szükségből nő ki. Véleményem szerint az alkotás, az ihlet nem születik meg a tökéletesség, a boldogság környezetében, hanem szükség van valamire, ami miatt a kutató elégedetlen, és ami hajtja előre.

A másik oldalon, a túl nagy szükség, a lehetetlen helyzet, a gond, baj

[1] Kovács Győző: Neumann János, Műszaki Könyvkiadó, 1997.

[2] “Neumann János és a magyar titok”, válogatta Nagy Ferenc, Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár, 1987.

[3] Neumann János: Válogatott előadások és tanulmányok, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965.