Becsületes és ésszerű gondolkodásmód a Magyar Mérnök és Építész Egyesület Közlönyének 1876-os évjáratában

Ezt a tanulmányt vizsgadolgozatként írom Historiográfia órára a Technika-, Mérnök- és Tudománytörténet doktori kurzusán. A feladatunk az volt, hogy a Magyar Mérnök és Építész Egyesület Közlönyének 19. századvégi számait felhasználva valamely történeti témát kidolgozzunk. Mivel én informatikus vagyok, a telefon történetét választottam. Ez egy olyan történetnek látszott, amely elsősorban Puskás Tivadar nevéhez fűződően nagy sikerekről szólt, hiszen Puskás 1877-ben, egy évvel Bell szabadalma után már Edison-nál dolgozott, és felismerte a telefonközpont jelentőségét. Ezután Budapesten is hamar nagy lépések történtek. 79-ben zajlott le az első beszélgetés Puskás Ferenc lakásán. 1881-ben pedig már működött az első telefonközpont 200 vonallal. Ez egy gyors sikertörténetnek látszott, melyet könnyen fel lehet dolgozni. Úgy terveztem, hogy a közlöny 1876-82-es számait kikérve mindenről pontos híradást kapok, melyeket csak össze kell gyűjteni. Arra is számítottam, hogy az 1882-ben kiadott első telefonkönyvről is találok hírt, és ezzel szépen lezárhatom a tanulmányt.

A Műegyetem könyvtárába mentem hát egy esős pénteki napon, és kikértem az említett számokat. Hamarosan találtam is olyan híradásokat, melyek a történet előzményeiként értékesek voltak számomra: A 76-os számban A légnyomatú távírda-hálózat fejlődéséről New York-ban (174. oldal), mely a társaságok fejlődéséről, a csőhálózat fejlesztéséről és a földalatti vezetékrendszer tervéről szólt. A következő számban Benda Andor ír egy fejlesztési javaslatról a vasút mentén használt távjelzőkről (241. oldal), melyben arról számol be, hogy mekkora anyagot és munkaidőt felemésztő gondot okoz a vasút mentén használt huzalok azon problémája, hogy a hőmérsékleti különbségek miatt a huzalok rövidülnek és hosszabbodnak. Itt természetesen mechanikus és nem elektromos drótokról van szó, melyekkel harangokat húztak meg. Ezeket a drótokat mindig toldozták és vagdosták, ami nem tűnik jó megoldásnak. Benda Andor egy olyan kézenfekvő javaslatot elemez, amely szerint egy csavarral meg lehetne húzni, illetve ki lehet engedni ezeket a huzalokat. Balatonfüredi üdülőnk szőlőjében nekünk is ez szolgál ma is megoldásul a szőlőlugasok drótozásánál, és gondolom ez közismert technika. Ezt a cikket is bevezetésként gondoltam, mely illusztrálja a telefon feltalálásakor meglévő igényeket.

A 78-as számban a városok villanyvilágításáról találtam cikkeket. Az első (359. oldal) Providence városáról szólt, ahol a város egy jó nagy részét már ekképpen világítják meg, beszámol arról, hogy a világítást egyetlen ember irányítja, és hogy milyen gyorsan fel tudja kapcsolni esténként. Ez a gázvilágítás korában nyilván fontos volt. Megragadó volt az, ahogy költség, haszon és idő tekintetében érvel az új technika mellett. A 444. oldalon London városáról számol be, és ennek kapcsán még sok más városról is a híradás. A 80-as számban aztán egy összefoglaló tanulmányt találtam a villanyvilágítás addigi történetéről Zipernovszki Károlytól, amely az elektromos indukció, és természetesen az mágneselektromos gépekról, dynamókról is beszámol.

A részletes tanulmány jól illusztrálja az elektromos technológia akkori állását, a lehetőségeket és igényeket, amelyek körében a telefont feltalálták és bevezették. Csak a telefonról magáról nem találtam híradást sajnos. Így utólag meggondolva ez talán nem is meglepő, hisz a találmány jelentőségét általában nem ismerik fel azonnal, a telefon haszna ráadásul nem olyan közvetlen, mint a világításé, a gépészeté, a közlekedésé. Jobban meggondolva bizony még a későbbi számokban lehetett volna csak számolni a híradásokkal.

Több lehetőség is állt előttem. Az egyik az, hogy ezután kikérem a későbbi számokat, és folytatom a telefonia történetét, felhasználva eddigi leleteimet, mint az előzmények bemutatását. A másik, hogy esetleg a villanyvilágításról írok. Azonban egy egészen más ötletem támadt. A közlöny olvasásakor teljes lenyűgözött az írások stílusa, meglepő kérdéseket, gondolkodásmódokat találtam, és úgy gondoltam, hogy ez az, ami számomra a legérdekesebb ezekben a közlönyökben.

Miután ismét kezembe vettem a 76-os számot, annyira megragadott, hogy nem tudtam letenni, és az egész napot e szám tanulmányozásával töltöttem. Ezért úgy gondoltam, hogy vizsgálódásaim ne vesszenek kárba és mivel a téma szerintem ugyanolyan megragadó, mint egy bizonyos találmány története, ezért a közlöny írás és gondolkodási stílusáról írok egy részben szubjektív, de nagyon tanulságos összefoglalót. Úgy gondolom, hogy a telefonia történetéről bizonyára írtak már jó összefoglalókat, bizonyára jobbakat, mint amit én tudnék írni, inkább egy általános, filozofikusabb kérdésről írok, arról, hogy mennyi szimpatikus aspektust találtam ezen cikke, híradások, tanulmányok stílusában, nyelvezetében, gondolkodásmódjában, vitastílusában.

Tehát elterveztem, hogy arról fogok írni, milyen racionális, mennyire körültekintő, milyen árnyalt, mennyire becsületes ezen írások stílusa. Elkezdtem keresgélni azokat a cikkeket, ahol feltehetően a legmarkánsabban mutatkozik.

Előzőleg, amikor még a telefonos híradásokat kerestem, egy rendkívül érdekes hírt olvastam egy egészen más területről. A 76-os számról van szó, amelyben egy új világító készülékről számolnak be (493. oldal), amely a fény összegyűjtésének révén működött. A szerkezet optikai elven működött és a hőhullámok gyűjtésére is alkalmas volt. Ami meglepő ebben a híradásban az a környezetvédő technikák ilyen korai megjelenése. Azonban később rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem egyedi ez az eset, így tanulmányom egy jü része ilyen témájú cikkről fog szólni. Feltehetően az energiaipar és az energia-hordozók, a világítás, fűtés ebben a korban még teljesen forrongó, kialakuló terület volt. Természetes tehát az, hogy minden alternatív megoldás érdekes volt és nyitott fülekre talált. Ilyen körülmények között a legkülönfélébb érveket is figyelembe vették, és nem is olyan meglepő, hogy az ésszerű gondolkodásban bizony körültekintő szempontok is beletartoztak.

A következő ilyen hír Utcatisztítási gépekről szól Berlin utcáin (455. oldal), és számomra ez is egy meglepő hír volt. Hiszen a gépesítés korszakának még csak a hajnalán vagyunk, még nem találták fel az autókat, de az utak tisztítására máris gépeket használnak. Persze, ha meggondoljuk, kőutak már ekkor is léteztek és az esők után a sár nagy gondot okozhatott. A cikk is erre összpontosítja a figyelmet, úgy tűnik, ez egy égető probléma volt akkoriban, és ennek megfelelően a legújabb technológiákat próbálták alkalmazni a megoldására.

Meg kell vallanom, hogy ezek az apró cikkek annyira érdekesek voltak számomra, hogy már válogatás nélkül, sorban olvastam őket, és szinte mindegyikben találtam olyan érdekességet, melyet tanulmányomba be tudnék fűzni. A közlöny hangulata olyan volt, mint amikor az Élet és Tudományt olvasgattam egyetemi éveim alatt könyvtárban. A nagyvilág híreit, érdekességeit, találmányait, fejlesztéseit mutatták be. Bemutatták, merre halad a világ, min gondolkodnak a tudósok, hogy alkalmazzák a tudomány eredményeit a mérnökök. Egy pozitív képet adott a világról. A hírek ugyan rövidek és minden bizonnyal nem mutatják be a problémákat árnyaltan, de nem is túl végletesek. Sőt, ami ezen hírek stílusának javára írható szemben a modern híradásokkal, hogy kritikusság, humoros csipkelődés is található bennük. Hadd idézzek egy gyöngyszemet megragadó hírt, amely arról szól, hogy a tengerparton a fa építmények gyorsan korhadnak (392.). A hír beszámol arról, hogy a tengerparti faépítményeket, például egy darut mennyire gyakran kell felújítani, mert a nedvesség és főképpen a só hamar elkorhasztja őket. Beszámol arról is, hogy a használt festési eljárások nem megfelelőek, mert a fák repedéseiben a festék ellenére is behatol a nedvesség. A javasolt eljárás egy új anyag bevezetése, amelyet azonban nem csodaszerként bálványoznak, hanem a cikk így ír: „de hogy e módszer a korai rothadás ellen sikeresnek fog-e bizonyulni, azt későbbi tapasztalatoknak kell kimutatni”. Nemsokára Horváth Samu egy külön tanulmányt szentel a Mycothanaton-nak, melyben így ír: „Midőn ezen titkos szer ismertetését befejezzük, az azzal itt-ott teendő kísérleteket gondos megfigyelését szaktársaink éber figyelmébe ajánljuk. Előre láthatólag minden egyes gyárnok azt fogja mondani, hogy az általa előállított vegyfolyadék egészen ismeretlen, hatásában lényegesen fokozott alkatrészeket tartalmaz, mindezek végeredménye pedig az leend, hogy ezen óvszert majd igen mérsékelt áron fogjuk megszerezni”.

Számomra lenyűgöző az ipar, a közgazdaságtan és a reklám ilyen összefonódásának ennyire éleslátó, ugyanakkor humoros felfogása. Lenyűgöző az, hogy a reklámfogások már ekkor is felbukkantak és annak ellenére, hogy ezek egészen újjelenségek lehettek, Horváth Samu mennyire átlátja ezeket és még inkább az a pozitivizmus, amellyel a kritika mellett megfogalmazza a jelenség pozitív hatását.

Nagyon pozitív benyomást keltett bennem reklámozás akkori stílusa. Az előbbi eset ugyan utal arra, hogy voltak nem éppen őszinte fogások akkor is. A közlönyben nem is találtam kifejezett reklámokat. Ugyanakkor találtam olyan híradásokat, amelyek egyben reklám értékűek is voltak. Gondoljunk csak a villanyvilágítás esetére, amikor a hírszerző érvel a technológia mellett, éspedig takarékossági szempontokat hozva fel, amelyeket konkrét összegekbe konvertál. Véleményem szerint az ilyen érvelések persze óhatatlanul egyszerűsítettek, de messze jobban tetszik az, hogy a modern manipulatív reklámozási technikákkal szemben észérvekkel próbálják meggyőzni az olvasót. Kevesebb pszichológiai tényezőt találhatunk, a reklám a termékről, és nem egy „image”-ról szól, az érvelés ésszerű és nem hatáskeltő. Ebben az idóben a reklám elnevezés gondolom még meg sem született, igazából valóban valami ősszerűről való meggyőzésről és nem termékek minden áron való eladásáról van szó. A minőség, a tartalom még fontosabb, mint a profit, a technológia, az újítás még valóban az életminőség jobbítását célozza, és nem csak a haszonhajhászást.

Még csodálatraméltóbb egy olyan híradás (452. oldal), amely a hegyi patakok szabályozásáról szól. Érdekes, hogy a modern technológia hajnalán már ezek a kevésbé fontosnak mondható kérdések is előtérbe kerülnek. És figyeljük meg, mennyire modern módon: „Hogy azonban a zárgátak teljesen megfeleljenek a czélnak és általuk az ilyetén rohanó és nem csekély károkat okozó hegyi patakok kellően rendezhetőek legyenek, múlhatatlanul szükséges a hegyoldalak befásítása. És a kiemelés nem tőlem van, hanem az eredetiben is többszőr ismétlődik.

Sőt, a környezetvédő szemléletmód annyira kifinomult, amit én csak Ausztriában és itthon a legutóbbi években láttam autópályák mellett: „De hogy a termő talajt le ne mossa, le ne ragadja a víz, mielőtt a befásítást keresztül vinnők, vagy mielőtt a beültetett fák meggyökeresednének, célszerű vízszintes irányban kis növényeket kiültetni, a melyek aztán megakadályozzák a talaj lecsúszását.”

Ezzel kapcsolatban a következő gondolatok merültek fel bennem. A híradások azt tanúsítják, hogy a környezetvédelmet nem a huszadik század végén találták fel. Ekkor alkották meg a szót, a fogalmat, ekkor tudatosították a közvéleményben, ekkor vált politikai tényezővé és olyan gondolkodásmóddá, amely a közgondolkodásba is elhatolt, egészen addig, hogy a külföldi nyelvek szemináriumai is hemzsegnek a zöld témáktól.

Ugyanakkor a környezetvédelem csak része a racionális, hosszú távú, körültekintő gondolkodásnak. A racionális gondolkodás mindig is figyelembe vette ezeket a kérdéseket, és a döntésekben hatásaik is voltak, amennyiben a gazdasági, politikai körülmények erre lehetőséget adtak. Egy fejlődő, jóléti társadalomban, ahol idő, energia és források vannak olyan alternatívák választására, amelyek a környezetvédelem szempontjából kedvezőek, és ezzel hosszú távon minden szempontból azok, akkor erre az ésszerűen gondolkodóknál sor kerül.

A környezetvédő blokkomat egy megint csak humoros cikkel zárom be, amely a Szuezi-csatorna környezetére gyakorolt hatásáról szól. Beszámol arról, hogy a csatorna áramlása hogyan alakul és hogyan befolyásolja a Földközi és Vörös tenger valamint az évszak kölcsönhatása, valamint hogyan befolyásolja kedvezően a csatorna a környező vidék éghajlatát. Ez is egy modern szempontnak számít, amely túlmegy a központi, közlekedési szemponton. A szerző azonban még ebben sem egyoldalú: „Nem tudhatjuk, hogy mindezen adatok a valósággal teljesen megegyeznek-e? vagy pedig azokat a csatorna alkotójának műve iránti kiváló előszeretet kívánta ilyen ragyogó színben feltüntetni?” Lenyűgöző ez az éleslátó, kritikus, ugyanakkor humorosan árnyalt gondolkodás. Meg kell jegyeznem, hogy az idézeteket megpróbálom pontosan idemásolni, és a kor helyesírása szerint a mondat közben is gyakran alkalmaztak kérdőjelet. Több helyen is van kijelentő mondatokban, melyben kérdő mondatrész van ágyazva, kérdőjel, ugyanakkor nincs kezdő nagybetű utána. Számos más helyen is vannak olyan régies nyelvezetű megfogalmazások, amelyeket természetesen megtartok, mivel egyáltalán nem zavaróak, és hozzátartoznak az írások hangulatához.

A környezetvédelmi hírblokk után térjünk át egy igen terjedelmes elemzésre, amely két részletben jelent meg a közlönyben. Bodoky Lajos írásáról van szó „A budapesti dunaszabályozásról” címmel (152. és 2ö4. oldal). Ez a tanulmány a Bős-nagymarosi modern Duna-probléma után igen tanulságos. Tulajdonképpen egy külön tanulmányt lehetett volna írni a témából, felkutatva az előzményeket, ellenvéleményeket és a vita és a történet további alakulását, valamint a végső megvalósulást. A tanulmány azonban önmagában is lenyűgöző. Bár a Bős-Nagymaros problémának nem vagyok szakembere, de úgy vélem, hogy sokat tanulhattak volna a résztvevők a mólt, konkrétan a Duna-szabályozás történetéből.

Bodoky Lajos az elemzés előtt azzal a gondolattal adja meg a felütést, hogy utal a múlt sülyos árvizeire, a problémára, amelyet a Duna szabályozatlansága okoz, azonban céloz a közvélemény megosztottságára, a vitás helyzetre. Majd így folytatja: „Nagyon jól tudom, hogy e zavart úgy tisztázni, s a jövő teendőkre nézve a helyes utat oly meggyőzőleg kijelölni nem leszek képes, hogy minden kételyt eloszlassak, s a kedvencz előítéletek ellenében általános bizalmat gerjesszek a tudomány kalandozása mellett szerzett tapasztalatok igazsága iránt. Ehhez hosszú idő, sok türelem, az összes hivatott szakértők közreműködése, mindenek felett pedig a nagy közönség kedélyének olyan nyugodt állapota szükséges, mely képessé teszi a higgadt gondolkodásra, a mit csak a veszély benyomásának elmosódása után lehet várni.”

Kész filozófiai tanulmány, amely rengeteg gondolatot tartalmaz. Először is egy szerény célkitűzést, melyben a maga esendőségét is tisztába veszi a szerző, ugyanakkor a megfontoltság mellett nagyon világos és határozott. Utalás olyan pszichológiai tényezőkre, mint előítéletek, illetve pánikhangulat. Mondhatni, ez az egyetlen gondolat megfelelő súllyal egyesíti a szociologikus és a racionális szemléletet. Tudatában van esendő dolgoknak, mégis „tiszta” célkitűzései vannak.

„Jelen értekezés főczélja, megismertetni szaktársaimat a Duna folyam azon szakaszának, a szabályozási munkálatok megkezdése előtti és jelenlegi állapotával, melynek egész hosszára ki kell terjeszteni figyelmünket, midőn a főváros árvíz elleni megvédéséről akarnak gondoskodni, hogy így azok is, kik eddig a dunaszabályozással nem foglalkoztak, biztos alapot nyerjenek önálló okoskodásaik megtételére és véleményük megvilágítására. Ezenkívül elő fogom terjeszteni egyéni nézeteimet mind a már létesített szabályozási művekről, mind az azutáni teendőkről.”

Nézzük csak, mennyi fontos elv összpontosul ebben a néhány mondatban. Először is egyfajta körültekintő gondolkodás hangsúlyozása, mely szerint a Duna budapesti problémáit egy tágabb összefüggésben kell tárgyalni, mert a folyam nagyobb szakasza van hatással rá, és nagyobb szakaszaira lesz hatással a fővárosi építkezés.

Ezzel a körültekintéssel manapság sokszor inkább sajnos utólagos okoskodások vagy pedig nem elég körültekintő hangulatkeltés formájában találkozhatunk csak. Másodszor a tudományos gondolkodás nyílt és demokratikus jellege, amely ugyan megkülönböztet szakértőt és laikust, azonban nem képviseli azt a feltétlen tekintélytiszteletet, ami ezzel a megkülönböztetéssel könnyen együtt jár. Tiszteletreméltó az a nyílt hozzáállás, amellyel mindenkit tájékoztatni kíván. Ugyancsak példaértékű az, amiképpen a saját véleményét előadja, azonban nem feltétlen igazságként, hanem inkább megvitatásra.

Azonban a tanulmány nem ragad meg ilyen filozófiai általánosságoknál, hanem hamarosan rátér konkrétumokra is. Itt is jellemző a széleskörű szemlélet, amely a szabályozás károsító hatásait sem veszti szem elől, amely rendkívül átfogó, ugyanakkor részletes. Az adatok felvétele gondolom a lehetőségekhez képest alapos, ahol lehetséges, ott számításokat végez, képleteket használ. Figyelembe veszi a hidak, építmények miatti olyan adottságokat, melyeken megfontolandó a változtatás. Ilyen például a Margit--híd és Lánchíd fesztávolsága.

A folyó áramlástani elemzése rendkívül részletes és elő: nem csak általánosságokról, hanem konkrétumokról beszél, a különböző pontokon különböző adottságokat épít bele gondolatmenetébe. A képleteket és képletekbe nem foglalt meggondolásokat egyesíti, és a különböző elméleti feltevéseket olyan példákkal illusztrálja, amelyeket a Duna aktuális történetéből vesz. Ilyen például az, amikor az un. kopasz-zátonnyál történő dugulást, az iszap-lerakódást, amely a nagyközönség számára minden bizonnyal elő példa. Így a magyarázatok szemléletesen támasztják alá a gondolatmenetet.

Természetesen nem térhetek itt ki minden részletre, csak a legérdekesebb momentumokra. Példaértékű az a mértékletes gondolkodás, ami például abban nyilvánul meg, hogy int arra, hogy nem szükséges a medret mélyíteni, hiszen a folyó mélysége máshol amúgy sem tesz lehetővé mélyebb süllyedésű hajók közlekedését.

Hasonlóan „virágos” momentum az elemzésben a Margit-sziget kérdése, ahol bár az áramlástani szempontok egy ág kialakítását támasztanák alá, de „…a fővároos közönségének kies üdülőhelyét, a Margitszigetet nem szabad megfosztani mostani kellemes fekvésétől, melynek egyik előnye, a portalanság csak úgy tartható fenn, ha a jövőben is folyóvízzel fog öveztetni…”. Azóta ismerünk olyan fejlesztéseket, amelyek akár ilyen természeti értékeket is tönkre tettek.

Hasonlóan meglepő színfolt a következő megállapítás: „Az iszapolás lényeges tényezői még az állomásozó hajók, melyek részint sok piszkot hánynak be. részint bizonyos részig a vízfolyást csökkentvén, azt a magával hozott iszap lerakására kényszerítik.” A szabadversenyes kapitalizmus virágzásának közepén olyan fajta mértékletesség gondolata ez, melyhez hasonlóakat sokszor ma sem tudnak érdemben megfontolni.

A becsületesen ésszerű gondolkodás mintapéldája az, ahogy a szerző a felhasznált tudományos elmélet bizonytalanságáról beszél. „holott valljuk be őszintén, a vízfolyás törvényeit nem ismerjük még annyira, hogy előre biztosan meg tudjuk határozni, minő szélesség adandó az egyes ágaknak”. Ugyanakkor amennyire lehet, határozott, illetve praktikus megoldásokat szorgalmaz. „Végül az általában használt sebességi képletekre nézve kell még néhány szót mondanom. A vízfolyásra annyi mindenféle, a helyi körülményektől függő s azokkal változó okok gyakorolnak módosító hatást, hogy annak törvényeit absolut beccsel bíró, általános mathematicai kifejezésbe fogalni lehetetlen, legalább eddig nem sikerült. Ez okozza, hogy a vízfolyás sebességi képletei folyamatosan szaporodnak; minden folyónál, sőt, minden folyónak egyes szakaszain más-más képletek használata által sikerült a valót legjobban megközelíteni. Újabb időkben már majd minden nevezetesebb vízépítész állított fel egy-egy képletet, vagy legalábbis módosította a meglévők tapasztalati velejáróit. Én a sok közül a Humprey Abbott-féle rövidített sebességi képletet használtam számításaimnál; mivel ez az egyedüli mely nagy folyóknál, hosszú időn keresztül folytatott sebességi mérési adatokból van levezetve. Különben feladatomat megoldottnak tekintem még akkor is, ha a nyers számok absolut értéke nem pontos; célom csak az volt, a különböző körülmények közt létrejövő vízszíni viszonyt kimutassam, ezt pedig elértem…”.

Ez az érvelés magában foglalja a redukció, az approximáció problémáját, ugyanakkor határozott eredményt fogalmaz meg. A levezetésben ugyan találhatnánk elnagyzolt lépést, de ez az árnyalt megközelítés mindenképpen példamutató. A szerző őszintén bemutatja érvelésének gyengéit, ugyanakkor határozottan kiáll amellett, ami mellett tudása szerint jogos.

Bodoky írásának bemutatását azzal fejezem be, hogy a zárógondolatot idézem: „Most pedig fogadják forró köszönetemet becses figyelmükért, mellyel száraz előadásomat végighallgatták. Nagyon örülnék rajta, ha művemnek sikerülne megindítania a szakértők eszmecseréjét a nagy fontosságú dunaszabályozási kérdés felett; mert meg vagyok győződve, hogy csak a szakértők közt folytatott minden személyes indok és politikai pártállástól ment, tárgyilagos eszmecsere és kölcsönös felvilágosítás utján lehet az ügy elvi részeit tisztázni. Ellenvetéseit vagy észrevételeit mondja el mindenki itt, a hol a tudomány fegyverével s műszaki adatokkal is támogatva lehet felvilágosítást adni, capacitálni vagy capacitáltatni. Én azt hiszem, hogy egyesületünkben folytatott viták nem fognak pusztába elhangzó szóvá válni, kiszivárognak a közönség körébe is, s ha - mint bizton remélem - sikerülni fog tiszta meggyőződésből eredő nézetegységet létrehozni a szabályozás főbb elvei iránt, egyesületünk szakértői között, a magyar mérnökegyesületnek egyhangú, vagy legalábbis a nagy többség által vallott véleménye mindenesetre bírni fog oly morális súllyal, hogy a nagy közönség bizalmát megnyerje, s az általa elfogadott elvek czélszerűsége iránt a kedélyeket megnyugtassa.”

Természetesen valószínűsíthető, hogy az akkori tudományos viták sem voltak politikától, előítélettől mentesek. Ugyanakkor csodálatos az, hogy Bodoky ennek tudatában van, erről beszél, és megfogalmazza azt, hogy tartsuk szem előtt az előítéletektől való mentesség célját, hogy objektív eredményekhez jussunk. Visszatér a demokratikus szemlélet, mely szerint az eredményben vegyen mindenki részt, illetve konszenzusos legyen. Ugyanakkor persze nem egyszerű demokratikus konszenzusról, hanem olyan meggyőződésről, amelyre közösen, objektíven próbálunk eljutni. Ez a zárszó megint fantasztikus filozófiai kitekintésbe helyezi a tanulmányt, ami így valóban sokkal színesebb.

Hát azt hiszem, manapság egy ilyen jellegű írás már nem törekedne ilyen körültekintésre, és nem is jutna el ilyen mélységig, valószínűleg megmaradna a száraz tényeknél, érdekességet csak szenzációhajhász módon foglalna írásába, illetve politikai utalásokat tenne, nem pedig filozófiaikat.

Ami többek között rendkívüli ebben az írásban, hogy egy közönségesnek gondolt téma esetében jut el mélyebb meggondolásokig. Egyszerűen nem marad meg a bevett, közönséges gondolatmenetnél. Hasonló gondolkodásmódot találtam több más cikkben és tanulmányban. Itt van például a „Vasúti szerencsétlenség az odessai vaspályán s a személykocsiknak vaskályhákkal való fűtése” Gintl E. Henrik által (309. oldal). A híradás a címben szereplő szerencsétlenség mellett más eseteket is leír. Ebben a korban már sok ilyen előfordult.

Az érdekesség ebben az írásban az, hogy mekkora hangsúlyt fektet a szerző a tanulság levonására. A mai stílus szerint egy ilyen híradásban valószínűleg csak a nyers hír lenne benne, esetleg a megfelelő intézkedések követelése. 1876übn azonban úgy látszik más volt az erről való gondolkodás.

Gintl cikkében a hangsúly tulajdonképpen az eset tanulságán van. Így ír: „Vonat kisiklásoknál néha egészen más, különleges tényező szokott megjelenni, mely fájdalom nem rég tett tapasztalat szerint, egyes személyek ördögi szenvedélyében és rosszlelkűségében lel alig megfogható magyarázatot.” Ez a fajta erkölcsi szemléletmód abban is különbözik a maitól, hogy sokkal élőbb, sokkal mélyebben van kifejtve az ésszerű gondolkodáshoz való kapcsolódása. A tanítás nem üres, hanem személyességet is tartalmaz. Gintl nem féli kifejezni személyes elcsodálkozását bizonyos dolgokon.

„Ezen kívül igen gyakran úgynevezett >>ismeretlen okok<< is szoktak szerepelni, s főleg oly esetekben, ha a végrehajtott vizsgálat nyomán, a vasúti igazgatóságok, működő hivatalnokok s forgalmi személyzetre nézve nem nagyon kedvező momentumok kerülnek fényre.”

Egy élmény, ahogy ezekből a híradásokból kiderül, hogy a bürokrácia, a csalás milyen régi keletű, de az is csodálatos, hogy ilyen hangok is megszólaltak, amelyben éleslátás, és józan kritika ötvöződik, és nem fél lerántani a leplet valami dehonesztáló mozzanatról. Manapság ilyen szenzációhajhászás címén előfordul, azonban pont e teljesen más motiváció, amely a stílusban is megjelenik, olyan zavaró az olvasónak, hogy már nem tud kiigazodni a híradásokon. Ezekben a régi cikkekben legalább van egy hiteles érzetünk, ha a történések minden bizonnyal majdnem olyan zavarosak is voltak.

Ugyancsak példaértékű az a stílus, amelyben elvi és gyakorlati síkokat ötvöz konstruktív és reális egységbe: „Az, ki több rendbeli vasúti szerencsétlenséget átvizsgált, föl van vértezve kellő tapasztalatokkal melyeket sem tankönyvekből, sem vasúti előírt szabályokból meríteni nem képes, s melyek biztos támpontokat nyújtanak neki a kellő következtetések s a bekövetkező eredmények levonására.” Számomra az az érdekes ebben, hogy miután megállapítást nyer, hogy az elméleti források szükségszerűen egyszerűsítései a valóságnak, és a valóság úgymond „szerencsétlenségekkel mutat rá erre a különbségre”, nem csak az ezekből a hibákból való tanulásra szorgalmaz, hanem arra, hogy ezt megint elvi síkra tudjuk visszavinni („következtetések”), ne maradjon meg csupán praktikus tanulságnak.

A vasúti közlekedés biztonságossága többször visszatérő téma az évszámban. A 32ö. oldalon „Haladási sebesség a németországi pályákon” címmel jelenik meg híradás, amely megint mértéktartóságával tűnik ki. Ír a sebesség és a balesetek összefüggéséről, de kitér a sebesség hasznára is. És a problémát nem ennyire egyszerűen írja le, hanem megint kitér egy emberi mozzanatra, arra, hogy a menetrend betartása olyan kényszerítő erő, amely időnként túl nagy kockázat vállalására készteti a vezetőt.

A 467. oldalon Hegedűs Károlytól találhatunk egy tanulmányt „A vasúti kocsiknál alkalmazott fűtési rendszerekről”, mely ismét egy pozitív jelenségre példa, amely megfigyelhető a közlönyben. Nevezetesen arra, hogy a hírekből felmerülő témákra, problémákra időben, aktualitásukban és érdemben reagálnak tanulmányok. Láthattuk ezt a villamosságról szóló Zipernovszki tanulmány, Horváth Samu Mycothanaton tanulmánya esetében, és most megint visszatér. Azt gondolom, hogy ebben a jelenségben még valóban az aktuális és érdembeli tájékoztatás igénye jelenik meg, és nem a szenzáció kiaknázása.

Hegedűs tanulmányában is megtalálható a körültekintés, az alternatív lehetőségek bemutatása, elemzése, az átfogó szemlélet, a mélyebb meggondolások bekapcsolása.

„Minden vállalatra nézve, mely egy ország közgazdasági és társadalmi életében sikeresen működni kíván, fontos és szükséges, hogy annak viszonyaihoz alkalmazkodjék, a befolyással bíró szellemi, erkölcsi s anyagi tényezőket alaposan ismerje, számba vegye, a vele szemben nyilvánvaló kívánalmakat kielégítse; így rokonszenvet nyerni, népszerűségre jutni tudjon”. Ugyan kinek jutna ma eszébe, hogy egy ilyen, valószínűleg egyszerűnek elkönyvelt kérdésben ilyen általános elvekre is kitérjen? Hol található meg manapság a praktikum és az elvi színt ilyen egysége?

Kevés helyen. És kötve hiszem, hogy a multinacionális cégeknél ilyen becsületes gondolkodás volna jellemző, amikor elkezdik kiépíteni üzletüket hazánkban. Ma, a marketing érában sajnos ezeket a kérdéseket már nem szokták ilyen egyszerűséggel kezelni, pedig talán érdemes volna.

És ezen felül ismét felbukkan az a varázslatos mozzanat, ahogy valami egészen egyszerű emberi praktikum is szóhoz tud jutni a fejtegetésekben: „Ezen utóbbi okokból tehát nem szabad a hőmérsékletet annyira fokozni, hogy a nagyobb téliruhák - melyeknek elhelyezésére különben hely sincs - feleslegessé váljanak s így hirtelen kiszállás vagy az ajtók kinyitása veszélyes meghülést idézzen elő.” Ma valószínűleg nem így gondolkodnánk, nem ilyen praktikusan, hanem inkább kényelmesen. Természetes, hogy a télikabátok tartására helyet kell biztosítani, és a fűtést szobahőmérsékletre kell felfokozni, hiszen ez mennyivel nagyobb luxus. Nem számít, hogy egyszerűbben is megoldható a probléma, ahogy Hegedűs javasolja, mérsékelt fűtéssel, mely éppen hogy arra elegendő, hogy a mozdulatlanságra késztetett ember ne fázzon, de ne melegedjen túl. A tanulmányban még számos ilyen apró, de emberi szempontból fontosnak mondható mozzanatra figyel oda, és kimerítően elemzi az összes lehetőséget.

Egy mai tanulmányban valószínűleg csak a különböző márkák, a teljesítmények és a luxusfokok hangzanának el, nem pedig a praktikusan valóban lényeges szempontok. Valószínűleg a döntések sem volnának ennyire gyakorlatiasak és körültekintőek, viszont nagyon designosak lennének a megoldások.

Saját tanulmányomat én Seefehlerner Gyula vashidakról szóló cikkéből (67. oldal) vett zárógondolattal fejezem be: „Ámbár a Bonet francia mérnök által tervezett híd részleteit nem ismerem, csak annyit tudok, hogy ő is a lánczot akarja kihasználni, hangsúlyozom, hogy valóban kár volna, ha ezen nagyszerű terv a feledékenység tengerébe merülne mert hiába, egy ív-lánchíd a kérdést jobban megoldaná, mint a sötét alagút; mivel ha mindenütt kerüljük a sötétséget, miért keressük azt éppen itt - ha más választás is van. Őszintén kívánjuk, hogy itt is azt válasszuk, a mit a tudomány minden tájában keresünk: Több világosságot!!”

Tanulmányom, mely a Mérnök és Építész Egyesület Közlönyében tett barangolást, és az 1876-os évjáraton túl nem is jutottam el benne, meglehetősen szubjektívnek mondható, mert egyáltalán nem is törekedett az anyag kimerítő áttekintésére, hanem inkább valami olyan hangulat és gondolat leírására, amely akkor fogott el, amikor modern világunkban, a Műegyetem könyvtárában elmerültem ebben a régi írásban, amely abból a korból származott és abból a szférából, amelyből maga a könyvtár származik.

A cikkek szemlélete emiatt meglehetősen szentimentálisnak és részrehajlónak tűnhet. El kell mondanom, hogy magam egyáltalán nem vagyok konzervatív, és magam sem szeretek bizonyos stílusú hegyi-beszédeket. Sokszor nem tartom helyesnek a régi korok aranykoráról való mesélgetést. Bizonyos szentimentális naivság található a legtöbb ilyen írásban, mert a szerzők legtöbbjét konzervatív beállítottság motiválja és híján vannak a megfelelő széles, árnyalt distinkciókra képes látásmódnak.

Gondolataim tehát az idézetektől átitatódva naivnak tűnhetnek. Ezért meg kell mondanom, hogy tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg ezek a kiragadott idézetek egyáltalán nem reprezentálják a kor társadalmát, amelyben bizonnyal volt majdnem ugyanannyi, ha nem ugyanannyi esendő tulajdonság azon szempontokból is, amelyekről említést teszek. Bizonyos más szempontokból pedig ugyanannyi, sőt, több is. Mondandóm lényege tehát nem a fejlődés tagadása, avagy konzervatív visszavágyódás. Általánosságban úgy vélem, mai korunk előrehaladt a régebbi korokhoz képest, hiszen sok tanulságát meg tudtuk őrizni, sokat pedig tovább fejleszteni.

Azonban az biztos, hogy a fejlődés nem teljesen kumulatív, így néhány régi felismerést és helyes elvet elfelejtettünk, feladtunk. Ilyen lehetőségekre szerettem volna felhívni a figyelmet. Arra a nyílt, őszinte, ésszerű, becsületes, körültekintő, praktikust és elméletit ötvöző gondolkodási stílusra, amelyet én kiolvastam ezekből a cikkekből, és amely úgy gondolom, hiányzik a mai gondolkodásmódunkból.

Biztos vagyok benne, hogy abban a korban sem ez a gondolkodásmód volt mindenhol jelen. Biztos vagyok, hogy a közlöny csak egy válogatott közösség stílusát reprezentálja. És még abban is biztos vagyok, hogy a szerzők maguk is esendő emberek voltak, tehát, máshol bizonnyal gondolkoztak hibásan, előítéletesen, részrehajlóan, szűklátókörűen. Sőt, még ezen a cikkek tartalmában is minden bizonnyal megtalálhatóak ezek a hibák. Talán majdnem ugyanannyi hiba, mint egy más stílusú írásban az „ész kora” előtt és után.

De abban is biztos vagyok, hogy valamennyivel kevesebb ilyen hiba, és valamennyivel több helyes érv, döntés található ezekben az írásokban. A fontosnak azt tarom, hogy az általam dicsőített stílus, szemlélet, gondolkodásmód hangja megszólal. Ha megszólal, akkor biztos vagyok benne, hogy van hatással is. Lehet, hogy ez a hatás kicsi, valószínűleg csak kis lépésekben juthatunk előre.

De fontosnak tartom, hogy a kis lépésekkel is előre, és ne hátra haladjunk. Még mindig jó valamire, ha lassan, de jó irányba megyünk. Úgy vélem, hogy az említett hang hiányzik a mai gondolkodásból, és ez egy olyan dolog, amiben tanulhatnánk, visszatérhetnénk egy régebbi módhoz.

A cikkekben olyan elveket találtam és mutattam be, melyeket ma hiányolok, ám helyesnek tartok de amelyekre magunk is rájöhetnénk csupán józan ésszel. A történelmi példát, az idézeteket mint egy tantörténetet azért volt jó mégis bemutatni, mert bár egy elv helyességére tisztán elméleti úton is eljuthatunk, de az elv érvényesülésében, hatásában legalábbis nálunk embereknél fontos pszichológiai segítség egy történelmi példa. Remélem, hogy ehhez hozzájárul írásom.