A tudás végső megalapozásáról

gondolatok Platon Theaitétosz dialógusa nyomán

Platon e dialógusa egy szinte végtelen hipotézis és kritika lánc a tudás mibenlétéről, amely végül is formálisan nem egy végső eredménnyel zárul, hanem inkább kudarccal. A tudás mibenlétéről sorban merülnek fel definíciók, sőt egészen összetett modellek, ám ezek mind megbuknak a kritika fényében, hogy végül ne kapjunk végső választ, hanem a beszélgetők elbúcsúznak egymástól. Azt is tudjuk, hogy Szókratész a bíróságra, azaz a halálos ítéletbe távozik.

A görög dialógusoknak, különösen a szókratészi stílusnak sajátsága ez gondolkodásmód, de ebben a dialógusban a kritika fáradhatatlan formája jelenik meg és az embernek az az érzése támad, hogy talán nem is adhatunk olyan megfogalmazást, amelyet ne tudna kikezdeni. Ezt az érzést próbálom most kibontani, megfogalmazni, és megvizsgálni. A következő kérdések foglalkoztatnak. Mik a végső megalapozás lehetőségei? Van-e a végeérhetetlen kritikát is kiálló gondolat? Hova tehetjük ebben a lehetőségrendszerben a tudást?

Szókratész dialógusmódszere egy olyan alapvető sémáját adta a tudásnak, amelyet azóta az európai kultúrában igazán senki nem vont kétségbe. Ez a séma egy hipotézis felállítása, majd kritika alá vonása. Helyénvaló, és termékenynek bizonyul ez a séma alkalmazása magának a tudásnak a mibenlétének megvitatására is.

Produktívnak mondom a módszert, mert az első meghatározási próbálkozások kritikája még előremutatónak bizonyul: olyan finomabb meghatározásokhoz jutunk, amelyek egyértelműen többet mondanak. Közben modelleket kapunk az érzékelésről, majd a tudásról magáról. Ám később kibogozhatatlanabbá válik a helyzet.

Az utolsó meghatározásoknál - tudás=igaz vélekedés, illetve kifejtett, igaz vélekedés - a kritikában felvetett kérdéseknél már az az érzésem támadt, hogy ezek a kérdések ebben a kontextusban nem jogosak, egy más kontextusba tartoznak, erőltetettek, csinált kérdések. Az az érzésem támadt, hogy a filozófus megállíthatatlan reflexének csapdájába került: az állandó kérdezés, kritika, szkepticizmus csapdájába. Ezt a megérzést megpróbálom kifejteni és konkrét érvekbe önteni. E kérdések két logikai jelenség köré fognak csoportosulni, a körkörösség és a végtelen regresszió.

A körkörösség legmarkánsabban egy a dialógus vitaszála mellett látszólag mellékesen tett kis intermezzóban tűnik fel a 196e részben: „Lám, lám Theaitétoszom, már régóta elbúcsúztunk a tiszta beszédtől. Ezerszer kimondtuk, hogy ’ismerjük’ és ‘nem ismerjük’, hogy ‘tudjuk’ és ‘nem tudjuk’, mintha értenénk egymás szavát, bár arról még fogalmunk nincs, hogy mi az ismeret.”

Az elmélkedés, a gondolkodás, a teoretikus kérdésekre adott teoretikus válaszok, az igazságról való gondolkodásunk maga, témájánál fogva feltételezi az igazság, tudás fogalmait. A kérdések és válaszok értelme ezen az alapfogalmi rendszeren alapul. Nincs gondolkodás semmiről a tudás, igazság fogalma nélkül.

A körkörösség akkor lép fel, amikor valaki a tudásról vagy igazságról kérdez, gondolkodik, vagy állít valamit. Hiszen ekkor a kérdés vagy állítás tartalma olyan dologról szól, amit feltételezni kell, hogy a kérdésnek vagy a válasznak egyáltalán jelentése legyen. Ez esetben pedig kérdéses, hogy a kérdésnek magának van-e mégis értelme? Kérdés, hogy ez a körkörösség aláássa-e ezeket a válaszokat?

Meg kell tehát vizsgálnunk a körkörösség problematikáját. Elsőnek is, vajon minden körkörösség értelmetlen? Minden érvelésben szereplő mindenfajta körkörösség azt jelenti-e, hogy az érvelés irreleváns?

Tekintsünk egy példát. Legyen A egy előfeltevés, és tegyük fel, hogy A-ból következik, vagy megalapozható B: A=>B. Körkörösség akkor lép fel, ha B=>A, és erre valamiért hivatkozunk, vagy szükségünk van ezen összefüggésre. Mikor van erre szükség?

Amennyiben A egy olyan előfeltevés, amelyet vitapartnerünk is elfogad, akkor nincs szükségünk a B=>A, fordított irányra, ez az összefüggés nem sokat tesz hozzá az érveléshez. Abban az esetben sem, ha A mondjuk egy axiómarendszer, és az egész levezetés csak feltételesen van előadva, mint a matematikában.

Amennyiben az érvelés nem feltételes, ám nem lehetünk biztosak az előfeltevés elfogadásában, úgy a fordított összefüggés abban a kivételes esetben ér valamit, ha valaki elfogadja B-t. Tehát a fordított irány növeli az érvrendszer elfogadási lehetőségeit, de nem erősíti az érvet magát, ha valaki nem fogadják el a premisszát, és mégis igazságként kívánjuk tálalni. Ez a hagyományos, körkörös érvelés esete. Ha egyik előfeltevést sem fogadjuk el, akkor tehát ez a logikai konstrukció legfeljebb akkor lehet hatásos, ha nem ismerjük fel. Manipulatív érvelésként tehát alkalmas, fontos tehát vigyázni rá.

Van azonban a körkörösségnek egy kevésbé közvetlen formája, amelynek több létjogosultsága van. Tegyük fel, hogy az előbbi példában A=>B, és b=>A, ahol b A-nak csak kis része. Mondok egy példát. Ha a tudományos kutatás alapjait vizsgáljuk, akkor az feltételezi, hogy az empíria valamennyire a valóságról szolgáltat információt (A). Ezen feltevés alapján felépíthetjük a tudományos kutatás módszerét, ennek eredménye pedig tudományos tudás lesz (B). Ennek a tudásnak egy kis része, nevezetesen az érzékszervek élettani ismeretei alátámasztják a feltevéseinket.

Ha tehát helyes a feltevés, hogy az érzékszerveink a külvilágról valamennyire információt szolgáltatnak, akkor ebből olyan ismereteket kapunk, amelyek sok mindenről szólnak, sok mindent megmagyaráznak, és ezenközben egy kicsi része visszaigazolja a feltevésünket. Itt is egyértelmű a körkörösség, de nem olyan közvetlen, hanem „nagyobb ívű” és nem „egy az egyben”, hanem produktív növekedéssel következik be.

Van továbbá egy olyan körkörösség, amely a fogalmak egy másik kontextusában záródik. Ilyen ez a körkörösség a Theaitétoszban. Ez a fajta körkörösség hasonló az előzőhöz, és általában nem is különíthető el tőle élesen. Amikor vitáink során a tudjuk kifejezést használjuk, akkor természetesen ezzel demonstratívan bizonyítjuk, elismerjük, hogy van olyan, hogy tudás, és rendelkezünk vele, sőt azt is, hogy valamennyire fel is ismerjük. Amikor a dialógus a tudásról elmélkedik, akkor tulajdonképpen nem az a kérdés, hogy van-e tudás, hiszen a gondolkodás maga már a tudás jelenlétét jelenti. Nem bizonyítani akarjuk a tudást és annak felismerését, hanem konstruktív módon megvizsgálni, feltárni, részletezni.

A filozófiai vizsgálat célja tehát nem igazán az, hogy felismerje valami meglévőnek a meglétét, hanem az, hogy megalapozza azt, kikristályosítsa, tovább fejlessze. A pozitivista gondolkodás szerint a tudományos gondolkodás a józan paraszti ész kikristályosodott változata. Tehát tudomány nélkül is tudunk valamennyire helyesen gondolkodni, a tudomány a meglévőt fejleszti tovább, nem a semmiből teremt.

A filozófiai vizsgálódásnak sem az a célja, hogy a semmiből megteremtse a tudás fogalmát, hanem feltételezve egy természetes filozófiai érzéket (tudást), azt elmélyítse, csiszolja azáltal, hogy tudatossá teszi a tudattalant.

Azt mondhatjuk tehát, hogy aki felteszi, hogy „mi a tudás” az már rendelkezik valamilyen tudattalan tudatfogalommal, rendelkezik tudással, és rendelkezik a tudást felismerő tudatalatti képességgel. A kérdés maga tehát feltételezi a tudás fogalmának naturalisztikus meglétét, de nem feltételezi, hogy ez tudatos. A filozófiai vizsgálódás ezen alapulva továbbfejleszti és tudatossá teszi ezt a képességet.

A képesség tehát önmagától, naturalisztikusan (teoretikus alap nélkül) született, de filozófiai vizsgálódás által, a tudatossá tétellel marad életben és fejlődik tovább.

Amikor tehát megszületik a kérdés, hogy „mi a tudás”, akkor azt a bizonyos alapfogalomtárat már feltételezzük, és használhatjuk. Az alapfogalomtárat nem valamely másik teoretikus alap, hanem a kérdező aktusa alapozza meg. Ő ugyanis nem mondhatja, hogy „nem tudom, mi a tudás, mi az igaz, mi a hamis fogalma”, mert akkor elveszi kérdése értelmét. Azt mondhatjuk tehát, hogy a dolgok végső megalapozása a kérdezés maga.

Az a kijelentés, hogy „nem tudom, mi a tudás”, öncáfoló, mint ahogy öncáfoló a Herakleitosz és Prótagorasz relativista állításai és általában mindenfajta relativista állítás. A relativizmus abszolút érvényességben és logikai konzisztenciával állíthatatlan. Lehet valaki relativista szemléletű, de nem állíthatja abszolút értelemben és logikai konzisztenciával a relativizmust. Ha pedig nem úgy állítja, az már az állítások és jelentéstartalmak egy egészen más kategóriája, amelyet én valójában nem tartok filozófiának.

A körkörösséghez hasonló probléma a végtelen regresszió. Ez egy közeli szöveghelyen fordul elő markánsan, de szintén visszatérő problémája a dialógusnak. Ráadásul lényegében ugyanúgy a végső megalapozás problematikájában gyökerezik.

200cb: „Vagy megint azt fogjátok mondani, hogy vannak olyan tudások, amelynek tudások és nem-tudások a tárgyai, s ezeket birtokosuk újabb nevetséges kalickákba és viaszformákba zárja és amíg birtokában vannak, ismeri őket, még ha nincsenek is a lélek keze ügyében? S ezután meg kénytelen-kelletlen e körül kerengtek számtalanszor, s egy jottányit sem juttok előbbre?”

A végtelen regresszus itt ott van, hogy a tudásra magára kérdezünk rá. Tehát egy körkörösségből fakad a probléma itt is. Ha a tudásunk egy kalitkában van, akkor a tudásról való tudásunk egy meta-kalitkában. Ha pedig feltételezzük, hogy akárhányszor refrektálhatunk gondolatainkra, akkor ez egy végtelen struktúrát jelent. Ez persze problémásnak látszik.

Az első kétségem ezzel kapcsolatban az, hogy valóban képes-e az ember potenciálisan végtelen reflexióra? Ha van egy gondolatunk, képesek vagyunk azt fejben tartva akárhányszor reflektálni rá? Meg lehetünk róla győződve, hogy persze, miért ne? De valóban képesek vagyunk akármennyi reflexiót az eredeti gondolattal egyszerre a tudatban tartani? Nem úgy van ez, hogy valójában csak egy kis struktúrát vagyunk képesek aktualizálni, de potenciálisan képesek vagyunk ezt akárhányszor továbbfejleszteni, tovább bonyolítani? Véleményem szerint inkább arra vagyunk képesek, hogy a tudatunkba felidézzünk egy gondolatot, majd reflektáljuk, majd tovább reflektáljuk, de a sokadik reflexióra az eredeti gondolatot már kiürítjük a tudatból. Majd arra is képesek vagyunk, hogy újra létrehozzuk az eredeti gondolatot, majd újra létrehozzuk akárhányadik reflexióját, de egyszerre mindig csak véges struktúrát reprezentálunk.

Egy másik lehetőség pedig az, hogy ha már ez a végtelen regresszió körkörösségből származik, akkor körkörös véges struktúrán reprezentálható is. A tudat tehát tartalmaz egy véges struktúrát, amelyben visszacsatolás van. Platón itt a lélekre utal, és ezt a gondolatot mint valami transzcendens bizonyítékaként is láthatjuk, ha nem tudnánk, hogy az agyban valóban vannak un. feed-back axonok, amelyek visszacsatolnak a struktúrában korábbi szintre. Arról nem is beszélve, hogy még egy közönséges számítógép is képes rekurzióra, amely a potenciálisan végtelen regressziót jelent. A strukturális lehetőségek tehát megvannak.

Viszont a végtelen regresszió, mint általános kérdés, és mint a végső megalapozás kérdése továbbgondolható. Ha ismét visszatérünk a tudás megalapozásának kérdésére, akkor azt láthatjuk, hogy minden megalapozás egy alacsonyabb szintre való építést jelent, tehát egyszerű esetben egy lánccal modellezhető. Márpedig egy láncnak vagy van eleje, vagy végtelen.

Ez a problematika persze a mozdulatlan mozgató, Isten kérdésénél is felmerül. Ha a lánc hosszában a láncszemek összekapcsolását kikényszerítő elv, a megalapozás szükségessége töretlen, akkor a lánc végtelen lesz. Ha a végtelen láncot el akarjuk kerülni, akkor valahol ennek az elvnek meg kell szakadnia. Vagy egy önmagától megalapozott szem van benne, vagy pedig elfogadjuk, hogy valahol eltekintünk a láncalkotó elvtől.

Ilyen értelemben lehet egy lánc aktuálisan véges, és potenciálisan végtelen. A lánc alkotásában mindig egy bizonyos pontig haladunk el, és természetesnek vesszük, hogy nem haladhatunk rajta végig. Természetesnek vesszük, hogy van nyitott kérdés, lehet még tovább kérdezni, és eredménynek vesszük azt, hogy idáig eljutottunk. Ilyen a popperi racionalitás képe, amely tovább és tovább mélyíthető keretrendszerekről szól, szüntelen hipotézis feltevésekről és cáfolatokról. Itt természetes az, hogy „itt vagyunk”, hogy „mennünk kell még tovább”. A majdani továbblépés nem degradálja az itt értékét, de az itt értéke nem zárja be a gondolkodást, az nyílt marad. Nem a láncszem az örök, hanem a láncszervezés módja. A racionalitás nem statikus tudás, hanem a tudás változtatásának módja.

Platón dialógusával tehát a legelején megsejtett gond az, hogy ebben a láncban szüntelen tovább és tovább megy, de nem produktív folyamatként felfogva azt, hanem végül végső kudarcként tálalja elénk, hogy a lánc végtelen. Holott lehet, hogy a tudás lényege az, hogy a lánc végtelen, és pont a popperi gondolat a lényeg: a tudás a hipotézis és kritika módja, és nem baj az, hogy mindig van még további kritika, további kérdés, ettől a mostani tudás még tudás.

Platon végső megfogalmazása a tudásra az volt, hogy a tudás igazolt és igaz vélekedés. Ezt a megfogalmazást elvetette, és már nem fejlesztette tovább. Pedig Popper vélekedése csak egy picit különbözik ettől. Ő az igazságra nem koncentrál, mert az praktikusan nem érhető el, csak azt nézhetjük, hogy kifejtett és igazolt vélekedésről van szó, az igaz pedig csak hipotetikus dolog. Az abszolút igazság pedig csak mögöttes, teoretikus idealizáció, amely jól jöhet a módszer alátámasztására, de nem szerepel, mint közvetlenül vizsgálható kritérium.

Ha pedig a dialógust nézzük, akkor az pontosan megfelel ennek. A dialógus a végtelen láncon egy darabot képvisel. Szókratész mindig tovább kérdez, midig tovább fűzi a láncot, és semmi kétség, mindig tovább is tudná fűzni. Mert mindig vannak további kérdések, ez egyszerűen logikai szükségszerűség, gondolkodásunk, fogalmi rendszerünk sajátsága.

A végtelen regresszió elkerülésére csak egy igazán kielégítő módszer van. Mivel minden alap megkérdőjelezhető, ezért egyetlen biztos alap van, amiről kiindulhatunk, ez pedig az az alap, amelyet maga a kérdés feltételez. Ha feltételezzük, hogy a kérdésnek van jelentése, az valamilyen fogalomkészleten, valamilyen alapon nyugszik tehát. Ha a kérdésnek van jelentése, akkor az tehát kijelöli azt a keretrendszert, amelyből a kérdés magválaszolásakor szükségszerűen jogosan kiindulhatunk.

Tulajdonképpen nincsenek tehát abszolút igazságok, de ez nem gond, mert nincsenek abszolút kérdések sem. Senki nem tud tehát olyat kérdezni, aminek van jelentése, és ne lenne tökéletesen megalapozottan megválaszolható, hiszen a kérdező maga szolgáltatja a keretrendszert. Ha azt mondja, nem szolgáltatott, akkor nem kérdezett semmi értelmeset. Kérdezzünk tehát bátran vissza, mit is jelent a kérdése egészen pontosan, és kénytelen lesz elárulni az általa is feltétlenül elfogadott keretrendszert.