Stephen Hawking és Leonard Mlodinov Nagy Terve (Hawking – Mlodinov, 2011) nem egészen pontosan az, amit várnánk: nem az, hogy végre ismertetik a Világmindenség egyesített nagy elméletét. Mert ismertetnek ugyan egy olyan elméletjelöltet, amelyet a fizikusok jelenleg is formálnak, és esetleg esélyes erre a szerepre, de ez ügyben nem tudják az olvasók számára megnyugtatóan lezárni a kérdést: az M-elmélet jelenleg még kérdéses, nyitott. A könyv nagy célkitűzése tulajdonképpen (az) isten(ek) teljes „halála”, hogy Nietzsche szállóigéjét alkalmazzuk. És ez a „trónfosztás” sikerül is Hawkingnak és Mlodinovnak (a továbbiakban H&M).

A teológiában az olyan érveket, melyeket isten(ek) létezésének igazolására dolgoznak ki, teodiceáknak nevezik. Több ilyen létezett, például Anzelm ontológiai istenérve, Aquinói Szent Tamás híres öt istenérve vagy William Paley istenérve a biológiai tervezettségről. A filozófia lényegében érvénytelenítette Anzelm érvét (Altrichter, 1993), Darwin elmélete pedig száműzte Paley teodiceáját. Richard Dawkins egy teljes könyvet szánt ez utóbbinak A vak órásmester címmel (Dawkins, 2011). Természetesen a kreacionizmus hívei ezt nem fogadják el, de a tudományon belül egyetlen olyan érv maradt, amelyet valamennyire komolyan lehetett venni: ez pedig az univerzum finomhangoltságának kérdése. E kérdés tudományos egzaktságú megfogalmazása és komoly feltevése viszonylag friss, ám a közelmúltban lényegében csak ez maradt, mint olyan probléma, amelyet tudományos színvonalon fel lehetett mutatni, és amelybe az istenhívők kapaszkodhattak. Nemrég, Paul Davies ismert könyvében (Davies, 1995) még rejtélyként kellett, hogy elkönyvelje a jelenséget, és legalábbis nyitva hagyta a kaput az isten(ek) számára. H&M könyve tulajdonképpen egy Daviesnek adott válaszként is felfogható.

Ahhoz, hogy ezeket a válaszokat el tudja mondani, H&M az első hat fejezetben egy szokásos bevezetést ad a fizika történetéről és az ismert, nagy fizikai elméletekről, a relativitáselméletet és kvantummechanikát is beleértve. E témában sok könyvet elérhet az olvasó, s eldöntheti, melyik előadásmód tetszik neki a legjobban. Számomra kissé hosszú volt a történet ismertetése. H&M könyvének ezen túl két objektívebb hátránya van, az egyik a fordítás, amely sok helyen nem éppen magyaros. A másik, hogy nincsenek hivatkozások, márpedig egy tudományos könyv esetében ez nagy hiba. A hivatkozások egyrészt arra szolgálnak, hogy ellenőrizzük H&M mondandóját. Nyilván sokan nem is feltételeznék, hogy szándékosan hazudnak, de talán az interpretációkat illetően lehet, hogy szeretnének utánajárni néhány kérdésnek. A hivatkozások hiánya azért is igen nagy kár, mert ha valaki pozitív érdeklődés okán szeretne továbbolvasni, ahhoz sem ad segítséget.

Az első hat fejezet között a harmadik annyiban eltérő, hogy egy filozófiai kérdéssel foglalkozik, azzal, hogy mit tekintünk valóságnak. H&M válasza: a modellfüggő realizmus nem nagy újdonság, az instrumentalizmusban vannak hasonló nézetek, de a logikai pozitivizmusban is találhatunk ilyen értelmezéseket: „Tudományos értelemben létezni annyi, mint a rendszer részének lenni.” (Carnap, 1950.) A rendszer itt természetesen az elfogadott tudományos elmélet keretrendszerét jelenti). Az érdekes inkább az a mozaikelmélet-elképzelés, amelyet megfogalmaznak, s amely szerint nem egyetlen elmélet fedi le a valóságot, hanem elméletek olyan mozaikja, amelyeknek érvényességi területe nem az egész univerzum, tehát nem szokásos természettörvényekből állnak. Ezek az elméletek nem egyesíthetőek egy klasszikus, univerzális elméletté, de a tapasztalatnak megfelelnek, és azokban a tartományokban, ahol átfedők az érvényességi területek, konzisztensek egymással.

Isten trónfosztása a hatodik fejezetben kezdődik. Az első kérdés nem is a finomhangolás, hanem egy régebbi teodicea, Aquinói Szent Tamás emlegetett istenérvei közül a prima causa, vagy az azzal rokon, arisztotelészi „mozdulatlan mozgató” megdöntése. Mielőtt H&M megoldásáról szólnék, hadd helyezzem azt egy általános keretbe, olyan keretbe, amely még gimnáziumi matematika szintjén is érthető.

Ahogy H&M elmagyarázza, a mozdulatlan mozgató érve akkor vált újra teodiceává, amikor Edwin Hubble nyomán kiderült, hogy az univerzum időben véges. Egy öröktől fogva létező Világegyetem esetében nincs ilyen probléma: mivel az ilyen univerzumnak egy ilyen elméletben nincs kezdete, ezért nem kell első mozgató, első ok, nem kell teremtő, nem kell teremtés. A probléma a véges idejű univerzum feltételezésével adódik. Csakhogy nem szabad itt összekeverni a véges és végtelen topológiai és mértékelméleti fogalmait! Kétféle végtelen van ugyanis: végtelen nagy, illetve vég nélküli. Ennek megfelelően kétféle véges: véges méretű és véggel rendelkező. Végtelen nagyságú és vég nélküli lehetne például a végtelen newtoni tér és idő (ha lenne ilyen), vagy absztrakt példaként a teljes számegyenes. Véges nagyságú és végekkel rendelkező például egy bot, vagy a [0,1] intervallum. Végtelen nagyságú, de véggel rendelkező folytonos halmaz vagy létező objektum nem lehetséges. De amiről sokszor megfeledkeznek az emberek, hogy lehetségesek véges méretű, de vég nélküli dolgok. Például egy labda felülete véges méretű, mégsincs vége. Az univerzum jelenlegi tudásunk szerint térben szintén ehhez hasonló, ahogy azt H&M be is mutatja a szokásos labdafelület-hasonlattal. Így lehetséges az, hogy a térben nincs olyan pont, amely az univerzum vége volna, de egyébként mégsem végtelen nagyságú.

Az embereknek ezt nehéz elfogadni, biztos vagyok benne, hogy sokan órákat morfondíroznak ilyeneken. De mára már lassan megbarátkoztak vele. Amire nem gondolnak, hogy az idő is lehet ilyen. És érdekes módon pont a katolikus egyház és a különféle vallások hívei feledkeznek meg erről. Pedig már gimnáziumban is tanulunk olyanról, hogy ]0,1[ nyílt intervallum, amelynek nincs vége, de véges nagyságú. Persze ilyen botot nem tudok mutatni, de tudunk labdát, karikát, Möbius-szalagot és hasonlókat.

H&M megoldása (melyet már korábban is lehetett olvasni) annyival csodálatosabb, ahogy ez a véges, vég nélküli téridő konkrétan felépül: az idő „fokozatosan” csavarodik ki a térből. H&M saját hasonlata, hogy a téridő olyan, mint a Föld felülete, ahol a Déli-sark a szingularitás, az univerzum „kezdete”. Az idő az a déli irány, és azt is láthatjuk, hogy az idő, avagy a „déli irány”, a Déli-sarkon fokozatosan kezdődik el: a többi irányból „kanyarodik ki”. Mi több, a Déli-sark maga ugyanolyan pontja a Föld felületének, mint bármelyik másik pont. A Déli-sark a legdélebbi pont, mégsincs a Déli-sarknál délebbre semmi. Hasonlóan, a szingularitás előtt sem volt semmi, mert értelmetlenség megkérdezni, hogy mi volt előtte. És ezt H&M nem csak úgy találja ki, a teodicea kijátszására, hanem ez következik a fizikai elméletből. Nincs tehát a szingularitás előtti időpont. Sőt, tulajdonképpen a szingularitás sem létező pont, hanem csupán a határérték. Olyan, mint a nyílt intervallumot lezáró pont, amely az intervallumnak nem része. Az a kérdés tehát, hogy „mi volt a Világegyetem előtt, hogyan keletkezett, vagy ki teremtette”, ugyanolyan értelmetlenség, mint azt kérdezni, „mi van a Déli-sarktól délebbre a Föld felszínén”.

Ahogy arra Dawkins is rámutat (Dawkins 2009, 123.), egy teremtő feltételezése egyébként maga is több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, hiszen adódik a kérdés, hogy ki teremtette a teremtőt, továbbá az is, hogy ha Isten képes egy univerzumot teremteni, akkor sokkal komplexebb az univerzumnál, tehát a hit egy kisebb komplexitású dolog „magyarázatára” egy bonyolultabbat tételez fel. Ráadásul még a magyarázat sincs meg, hiszen a teremtés hatásmechanizmusáról, okáról, céljáról, módjáról sem tudnak komolyan vehető elméletet megfogalmazni. H&M úgy fogalmaz, hogy: „ha a válasz Isten, akkor a kérdést egyszerűen csak odébb toltuk, és azt kérdezhetjük, hogy akkor ki teremtette Istent.” (Hawking – Mlodinov, 2011. 204.)
Ezzel az egyik teodicea, „a mozdulatlan mozgató” meghalt. A másik az univerzum finomhangoltságáról szól. H&M gyenge antropikus elvnek nevezi azt, hogy a Földnek, a sok naprendszer sok bolygója közül olyan állapotúnak kell lennie, hogy azon az emberi élet lehetséges legyen, hiszen tudjuk, hogy itt vagyunk. A sok naprendszer és a sok bolygó léte megmagyarázhatóvá teszi azt, hogy véletlenül az egyiken lehetnek megfelelő körülmények, és mi természetesen pont ezen vagyunk találhatók. Amióta tudjuk, hogy vannak más naprendszerek, sőt sok bolygót is felfedeztek bennük, a gyenge antropikus elv nem okoz különösebb problémát.

Erős antropikus elv, hogy maga az univerzum legalapvetőbb törvényei és állandói is olyanok, hogy valahol alkalmas legyen a helyzet az élet kialakulására. Tehát az alaperőknek, alapállandóknak olyanoknak kell lenniük, hogy csillagok, bolygók alakulhassanak ki, valamint szénatomok, és az univerzum ne roppanjon össze, de ne is hulljon szét túl hamar. Ez az erős antropikus elv már sokkal több problémát okozott, és az emberek hajlamosak voltak istenérvnek tekinteni. Az erős és gyenge antropikus elv definíciója és megkülönböztetése egyébként más szerzőknél kicsit másként alakul, de mi most vegyük H&M fogalmait, nagyon hasznos lesz a konklúzió elmondásakor!

H&M tárgyalásmódjához itt is hozzátennék pár saját gondolatot. Csak szénalapú életformákra koncentrálnak, emiatt túlságosan is könnyen elfogadják azt a hipotézist, hogy az univerzum paraméterei arra vannak hangolva, hogy az intelligens élet megjelenjen benne. Valójában nem tudjuk, hogy milyen más életformák lehetségesek még.

Van egy ennél általánosabb probléma is: nem tudhatjuk, hogy a máshogyan hangolt univerzumokban mi lehetséges. Senki nem lehet biztos abban, hogy azokban nincs-e valami, az életnél és az értelemnél is „nagyobb” dolog. Ha van, akkor az univerzumunk kifejezetten „rosszul” van hangolva, és ez akkor kifejezetten a „nagy” dolgokat szerető isten(ek) létezése ellen szól.

Végül, az egész tárgyalásmód az antropomorfizmus hibájába esik. Emiatt kellett ennyi idézőjelet használnom az imént. Az ugyanis, hogy az élet és az intelligencia valami „nagy” dolog, nem objektív állítás. Az a kérdés, amelyik azt kérdezi, miért pont olyan az univerzum, hogy abban az intelligens élet, konkrétan az ember kialakuljon, antropomorf, mert különös jelentőséget tulajdonít az embernek. Ez nem objektív, ez nem tudományos.

Tegyük fel, hogy egy máshogy hangolt univerzumban olyan dolgok alakulnak ki, melyeket nevezzünk – mivel nem tudom megmondani, hogy konkrétan mik alakulhatnak ki, és nincs rá megnevezésünk – mondjuk „babigoknak” (Rudolf Carnap kifejezése egy kissé más példában). Ha egy ilyen univerzumban vagyunk, akkor az a kérdés, hogy „miért pont olyan az univerzum, hogy babigok alakuljanak ki benne”, ugyanolyan jogos vagy jogtalan, mint az, amely az emberekről szól. Objektíven az emberek nem különösebbek, mint a babigok. Ráadásul a babigok lehetnek az embereknél sokkal „fantasztikusabb” dolgok is, ami egyébként persze szubjektív. Nem tudom megmondani, mik lennének ezek a babigok. Nehéz elképzelni az intelligens gondolkodónál valami sokkal „nagyobb” dolgot, de a logikai lehetőség fennáll. Az istenhívők igazán nem reklamálhatnak, mert ők pont azt szokták mondani, hogy Isten valami nálunk sokkal nagyobb, elmondhatatlan dolog. A különbség, hogy ők hisznek ennek a létezésében, míg én csupán az érv kedvéért teszem fel, hipotetikusan a babigok létezését egy másik univerzumban. Én nem állítom, hogy babigok léteznek, vagy létezhetnek másik univerzumokban, nekem az is elég, hogy ezt nem zárhatjuk ki. Ha nem zárhatjuk ki, akkor pedig nem állíthatjuk, hogy a mi univerzumunk nagyon különlegesen van hangolva. Ezzel pedig ugrott a finomhangoltsági érv. Tehát, ha a babig csak egy négydimenziós, az embernél „kisebb” valami, akkor is csak szubjektív megközelítés a finomhangoltság, nem pedig egy objektív érv. Tudományos szempontból az ember nem fontosabb, mint a macskák, kutyák, baktériumok, kövek, vulkánok, csillagok, fekete lyukak, csillagközi ködök, meteorok és üstökösök vagy a négydimenziós babigok.

Vizsgáljuk meg a dolgot valószínűség-számítási szempontból is! Ha egy véletlen folyamat eredménye sokféle elemi esemény lehet, és sok, egyenlően valószínű eseményből (egyenletes eloszlásról van tehát szó) az egyik bekövetkezik, akkor nem jogos kérdés megkérdezni, hogy miért az egyik, miért nem egy másik, ugyanolyan valószínű elemi esemény következett be. Akkor sem, ha az egyik számunkra kedves, a másik pedig kedvezőtlen.

Például a lottósorsolás egy ilyen folyamat, és ha a sorsoláson éppen Mari néni nyer, akkor Mari néni persze örül, és szerencsés, de nem jogos megkérdezni, hogy miért Mari néni nyert, miért nem Pista bácsi. Ugyanis Mari néni nyerésének eseménye csak Mari néninek, ismerőseinek, rokonainak különleges. Azoknak, akik szubjektíven vagy érdekeltségi okokból elfogultak Mari néni iránt. Tudományos szempontból nem az. Az sem érvényes tudományos érv, ha az elemi események egy kisebb halmazát kedvezőnek mondjuk, egy nagyobb halmazát pedig kedvezőtlennek, és utána arra kérdezünk rá, miért az egyik halmazba esik az elemi esemény, miért nem a másikba. Például, ha imádom „Hajdúnaszádot”, akkor tűnődhetek, hogy miért éppen „hajdúnaszádi” lakos nyert, és miért nem „vértesdorogi”, de ez szubjektív. Az egyetlen eset, amikor különleges magyarázatot kívánó egy ilyen kérdés, ha egy nagyobb valószínűségű elemi esemény helyett egy kisebb valószínűségű elemi esemény következik be. Ez azonban egyenletes eloszlás esetében nem merülhet fel. Arra pedig nincs okunk, hogy az univerzum paramétereire más eloszlást alkalmazzunk.

Tehát a finomhangoltság nem okoz problémát, mert egy olyan kérdést tekint problémásnak, amelyre semmiféle különös magyarázat nem kell. H&M megoldása a multiverzumokkal mégis érdekes. A 194. oldalon idézi Schönborn bíboros véleményét, miszerint a multiverzum elmélete csak a finomhangoltság kérdésére kitalált mesterkélt válasz. Mint kifejtettem, magam egyetlen univerzum létezése esetén sem látok megmagyarázandó problémát, de korábban nekem szintén mesterkéltnek tűnt a multiverzumos elmélet. Megjegyzem, hogy még mindig inkább végtelen sok univerzumot érdemes feltételezni, mint egy (pár) istent, mert a multiverzum elmélet legalább egy olyan dologból tételez fel sokat, amelyből egyet ismerünk, egy létezik, a vallások pedig valami olyat, amelynek megmutatható „párja nincs”, és meg se tudják pontosan mondani, hogy miről is van szó.

H&M könyve annyiban változtatott a véleményemen, hogy bemutatja, hogy a multiverzumok szinte szükségszerűen adódnak a fizikai elméletből. Bár még mindig kétségem van, hogy tényleges létezőként kellene tekinteni az alternatív történelmeket, vagy nem. És úgy tudom, ez egy folyó vita a filozófiában.

Mindenesetre H&M elmélete a finomhangoltság érvét is kilövi. Mert ezzel univerzumunk éppúgy csak egyike a sok létező univerzumnak, ahogy a Naprendszerünk egyike a sok naprendszernek. És ahogy elfogadjuk, hogy a sok naprendszer közül véletlenül lehet egy olyan, amely az élet kialakulására alkalmas, és mi persze ebben élünk (gyenge antropikus elv), úgy a teljes univerzum is egyikévé válik az univerzumoknak, és véletlenül pont olyan, hogy benne lehet élet, és mi persze pont ebben vagyunk, nem is lehetünk másmilyenben. Hawking és Mlodinov az erős antropikus elvet a multiverzum elmélettel a gyenge antropikus elv analógiájára oldja meg. A trónfosztás ezzel tökéletes, bevégeztetett.

A jövőben persze bármikor felmerülhet még egy olyan kérdés, amelyre éppen nincs magyarázat, és Istent rángatják elő. Csakhogy ez újabb és újabb visszaesés az argumentum ad ignorantiam hibájába, Isten pedig így csak a hézagok istene marad.
 

Kulcsszavak: Isten, fizika, kozmológia, egyesített elmélet, finomhangoltság, teremtés, multi-univerzum, Stephen Hawking
 

IRODALOM

Altrichter Ferenc (1993): Fogalom és lét: logikai zsákutca istenhez. In: Altrichter Ferenc: Észérvek az európai filozófiai hagyományban. Atlantisz, Bp., 27–70.

Carnap, Rudolf (1950): Empiricism, Semantics and Ontology, Revue Internationale de Philosophie. 4, 20–40.

Carnap, Rudolf (1999 [1931]): A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. In: Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.): Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Áron, Bp.

Davies, Paul (1995): Isten gondolatai. Kulturtrade, Bp.

Dawkins, Richard (2009): Isteni téveszme. Nyitott Könyvműhely, Bp.

Dawkins, Richard (2011): A vak órásmester. Kossuth, Bp.

Hawking, Stephen – Mlodinov, Leonard (2011): A Nagy Terv. Akkord, Bp.