A Hit és tudomány című kötetben (Bolberitz –
Freund, 2010) – melyben Bolberitz Pál pap és Freund Tamás
neurobiológus beszélget az élet dolgairól – több aránytalanság is van:
az egyik, hogy a pap sokkal többet beszél, mint a tudós, a másik, hogy
Freund Tamás maga is hívő, így a hit felülreprezentált, és igazán nagy
vita sincsen közöttük. Írásomban emiatt csak Freund Tamás részére
fogok koncentrálni, ami több szempontból előnyös: kevesebb dolgot kell
megkritizálni, kiegyensúlyozottabb tematikát kapunk, és mindenekelőtt
az igazán érdekes részeket fogjuk meg, hiszen egy személyben kapjuk a
hitet és tudást, és látunk bepillantást a kettő dilemmájára. Ezzel
egyben olyan területre szorítkoztam, amely a tudomány szempontjából
releváns.
Freund Tamás életútja számomra személy szerint
azért is érdekes, mert sok párhuzam van: mindketten Veszprémben
jártunk iskolába, a Lovassy László Gimnáziumba, mindkettőnk anyukája
kémikus volt, és a MÁFKI-ban dolgozott, mindkettőnket tanított Hámori
József neurobiológiára (később), mindketten érdeklődtünk a kémia
iránt. Igaz, én a matematikát is szerettem (egy kiváló tanárnak
köszönhetően), és tanulmányi versenyeken is igen jól szerepeltem.
Mindketten tudósokká váltunk. Ő vallásos nevelést kapott, én
szekulárisat. Ez egy fontos eltérés, és ez az írás lényegében ennek
következményeit is illusztrálja.
Merthogy amellett fogok érvelni, hogy hit és
tudomány, sőt, hit és tudás között ellentét van, és ez Freund Tamás
személyes világképében is feloldhatatlan ellentétet fog jelenteni,
melyet ki is fogok mutatni. Ahelyett, hogy Bolberitz Pál összes téves
érvére válaszolnék, a hit és tudás kérdését azzal zárnám rövidre, hogy
hivatkozok egy olyan tekintélyre, akit ő elfogad, és idéz. Ez pedig
Pál apostol: „a hit reményeink szilárd alapja, és nem a látott dolgok
igazolása” (Zsid. 11,1). Vagy, ahogy a Károlyi-fordításban szerepel:
„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott
dolgokról való meggyőződés.” Pál itt arról beszél, hogy mi a hit: a
reménylett dolgok igaznak való elfogadása, és arról, hogy mi nem a
hit: a látott dolgok igazolása. Ha pedig ez utóbbiról megkérdezzük,
hogy mi, akkor a válasz az, hogy Pál a maga, akkori módján bizony a
tudásról beszélt.
Modern fogalmakkal azt mondhatjuk, hogy a hit az,
amikor valamit (amit többnyire remélünk, néha félünk), a megfelelő
alap nélkül igaznak vélünk, a tudás pedig az, amikor annak igazáról
van igazolásunk. Egy érdekes filozófiai kérdés, hogy van-e harmadik,
elégséges feltétel, és hogy mi ez (lásd Forrai, 2002), de ez most
irreleváns. Mert az igazolás mint szükséges feltétel mindenképpen
különbséget jelent. Az igazolás a valóságról szóló tudás esetén
empirikus, ami persze általában nem csak „a látott dolgokat” jelenti,
de az empíria legnagyobb része az ember számára valóban vizuális.
Világos tehát, hogy ha Pál apostolt értelmezzük, akkor arra jutunk,
hogy azt mondja: „a hit nem tudás”.
Freund maga ezügyben a 9. oldalon kifejti: „ha
természettudományos alapon gondolkodik az ember, a hit soha nem válhat
bizonyítékká”, valamint a 149. oldalon: „hit által nem lehet
megismerni valamit”, a 148. oldalon pedig a hit és a tudás közötti
határról beszél.
El kell ismernünk, hogy a könyv nagy részében jó
tudóshoz illően, becsületes módon kiáll a tudomány mellett, és
többször is kijavítja Bolberitz Pál tévedéseit. Így például
elmagyarázza, hogy a placebohatást tudományosan lehet magyarázni (18.
oldal). Azt is, hogy az evolúcióban az altruizmus és kooperáció hogyan
alakulhatott ki (58. és 67. oldal). Elismeri, hogy az agy az evolúció
eredménye (151.). Igaz, később egy kurta mondatban ennek mintha
ellentmondana (183.). A 151. oldalon az elmét mint az agy emergens
tulajdonságát elutasítja, a 156. oldalon viszont szép példáját adja a
hangyaboly szervezett egységének, amely emergens tulajdonság, sőt a
jövőben emberek szervezett, új egységét vizionálja, és koagulációnak
nevezi az emergens tulajdonság felbukkanását. Csak az egyed szervezete
szintjén nem képes ezt feltételezni. Pedig a szeme előtt van, látja,
érti a részeit. Nálánál jobban kevesen értik.
Freund Tamás elismeri, hogy isten nem megismerhető
(149., 180.), hogy a kutatását ateistaként is tudná végezni. Vélhetően
a tudást és a hitet az esetek nagy részében elkülöníti. Olyan tudóst
ismerhetünk tehát meg, aki mintha elismerné, hogy semmi különös oka
nincs hinni, semmi nem igazolja Istent, szinte semminek a
magyarázatához nincs szüksége erre a hipotézisre (à la Laplace), nincs
köze a hitének tudáshoz, és csak opcionálisan hívő. Hozzátesszük,
nyilvánvalóan azért, mert ilyen családban nevelkedett, ezt szokta meg,
ezt szereti, ez hozzátartozik a szokásaihoz, életéhez, kultúrájához.
Freund Tamás azt is elismeri, sőt, nála jobban
kevesen tudhatják, hogy a gondolkodásunkért nagyrészt a nagyagy, és az
érzelmeinkért az ősibb agyterületek a felelősek. Szép példáját adja
egy olyan esetnek, amikor az agresszivitás biokémiai jelenséggel
szépen korrelál (23. oldal), illetve amikor egy ember agresszivitása
agyi beavatkozással drasztikusan megváltoztatható (24. oldal), tehát
igazolt annak „materiális” alapja.
Freund Tamás immateriálisnak csak a lelket hiszi,
amely nála a szabad akaratot jelenti. Mintha elfeledkezne
szakterületének egy fontos eredményéről: a szabad akaratról erősen
kétséges kísérletek születtek (Matsuhashi – Hallett, 2008). Az is
furcsa, hogy a szabad akarat csakis időben értelmezhető, ugyanakkor ő
az időtlen lélekhez kapcsolja. Érdekes módon Freund Tamás abban hisz
(8–9. oldal), hogy az érzelmeink az agyunkhoz kapcsolódnak, az eszünk
az agyunkhoz kapcsolódik, csak a szabad akaratunk van a lélekben.
Halálunk után pedig csak ez a szabad akarat távozik a másik
dimenzióba, ahol nincs tér és idő, azaz amely az egyetlen hely, ahol a
szabad akarat nem működhet, semmi szerepe, és nem is értelmezhető. És
ezt nevezi örök életnek, holott ez nem más, mint a halál, csak egy
kicsi, működésképtelen „fénykép” maradna fenn énünk egy pici
darabjáról. És itt, a tér és idő nélküli másik dimenzióval kezdődik az
a fő ellentmondás, amelyre ki akarok lyukadni, ahol a tudós tudása
megbotlik, mert az örökölt hite felülírja a logikát.
Freund Tamás ugyanis hisz a téridőn kívüli lélekben
és abban, hogy valamilyen kölcsönhatás van lélek és agy között. A
lélek valahogy befolyásolja az értelmünket és érzelmeinket, és
valahogy visszafelé is létezhet hatás. Freund azonban elmagyarázza,
hogy ő nem olyan dualista, mint John Eccles, aki a lélek és az agy
találkozását kutatja (14. oldal). Ez a kérdés egyébként a dualizmus
klasszikus problémája, Descartes például a tobozmirigyben gondolta a
kapcsolódási pontot. Eccles viszont, nem meglepő módon, természetesen
soha nem talált semmit. Nem is találhatott, mert a dualizmus
inkonzisztens.
Freund Tamás szépen elmondja az inkonzisztencia
egyik felét (14. oldal): értelmetlen azt feltétezni, hogy a téridőn
kívüli lélek egy bizonyos ponton kapcsolódna az agyhoz. A 152. és 180.
oldalon megismétli véleményét. Ugyanakkor az is értelmetlen, hogy
mindenhol meghatározott törvények szerint kapcsolódna. A téridőn
kívüli
|
|
lélekre téridőbeli törvényeket erőltetni
értelmetlenség. Freund tehát úgy hisz a lélekben, hogy törvényekkel
leírhatatlannak tartja, ez már ellentmond a tudományosságnak.
De ahhoz, hogy lássa, hogy még ezen túl is
ellentmondásos, Freund Tamásnak csak a kérdés másik oldalát kellene
hozzátennie a dologhoz: ha a téridőben létező anyagi agyra és
kölcsönhatásra tekintünk, akkor nem lehet másról szó, minthogy a
téridőben meghatározott törvények, egyenletekben leírt szabályok
szerint történik a kölcsönhatás. Ha valami hat az agy állapotára,
akkor meghatározhatónak kell lennie annak, hogy a térben és időben
hogyan történik ez (legalábbis a Heisenberg-reláció korlátjáig). És
nem csupán a tudományosság miatt, hanem a „kölcsönhatás” és az „anyag”
fogalma miatt. De pont ez az, ami a „téridőn kívüli lélek” fogalma
szempontjából értelmetlen.
Tehát lélek és agy kölcsönhatásában azt is
értelmetlen feltételezni, hogy téridőben meghatározott módon történik,
de azt is, hogy nem úgy történik. Ha tehát a hipotézis és az ellentéte
is értelmetlen, akkor egyetlen logikus következtetés van: maga a lélek
és agy kölcsönhatásának feltételezése értelmetlen. És ez így van.
Értelmetlenség feltételezni, hogy létezhet a téridőbeli anyagnak
téridőn kívüli kölcsönhatása, mert ez fogalmilag lehetetlen.
Ennek illusztrálására képzeljük el, hogy az
agyunkkal valami külső dolog kölcsönhatna! Ez a kölcsönhatás leírható
kell, hogy legyen bizonyos egyenletekkel. Ezen egyenletek alapján
pedig a kölcsönhatás másik oldalán lévő entitást is mindenképpen
téridőbelinek képzelnénk el. Miért? Mert ez a jelenségeknek megfelelő
legfrappánsabb hipotézis. A gondolatokra való agyon kívüli, de
téridőbeli, anyagi hatás logikailag lehetséges, csak valójában nem
látunk ilyet a Földön (kivétel, amikor maguk a tudósok idézik elő az
utóbbi években mágneses stimulációval (Transcranial Magnetic
Stimulation).
Feltételezhetne valaki két univerzum, két
téridőbeli anyag közötti kölcsönhatást, de ezt meg az Occam borotvája
elv miatt nem mutathatjuk ki soha. Ennek illusztrálására képzeljük el
például az agyunk protonjait! Velük elektromágneses kölcsönhatásban
vannak az agyunk elektronjai. Képzeljük el, hogy ezek az elektronok
egy másik téridőben lennének, de pontosan ugyanazokban a pozíciókban.
Tegyük fel, hogy a kölcsönhatást leíró egyenletek változatlanok
lennének, csak az elektronok a másik univerzumban lennének. Ez a
modell nyilvánvalóan ekvivalens lenne az univerzumunk általunk ismert
jelenlegi leírásával. És mivel egy univerzum feltételezése egyszerűbb
kettőnél, ezért az egyszerűbb modellt választjuk, és azt mondjuk, az
elektronok is a mi univerzumunkban vannak. Nem tételezzük fel azt,
hogy egy másikban. Ha azt hinnénk, az ellenőrizhetetlen, tiszta
metafizika volna, és feleslegesen bonyolítanánk az elméletet.
Hasonlóan, ha valaki azt hiszi, hogy a lélek
kölcsönhatásban van az aggyal, akkor sokkal egyszerűbb azt gondolnia,
hogy a lélek az univerzumunkban van és anyagi dolog, mint azt, hogy az
univerzumon kívül van, azaz nem anyagi. Mert anyaginak lenni csak
annyit jelent, hogy a mi univerzumunkban lenni, és kölcsönhatásban
lenni a többi anyaggal. Amennyiben a lélek az agyunkra egyenletesen
ható, elosztott dolog lenne, és a hatás kimutatható lenne, akkor
valamiféle éterszerű anyagnak modelleznénk. De a transzcendens modell
soha nem lehetne előnyös tudományos szempontból.
Összefoglalva: az, hogy a világunk monista, az az
ismeretelméleti elveink következménye, nevezetesen, egy dualista
modellt mindig ki lehet váltani egy egyszerűbb, monista modellel. A
tudomány monista, mégpedig nem ontológiai monista, hanem módszertani
szempontból monista (nem ugyanaz, mint a módszertani monizmus, amely
szerintem szintén igaz).
Freund Tamás tudományossága hibázik. Megbicsaklik
ott, ahol igazolás nélkül, sőt logikai problémák ellenére hisz a
lélekben, az aggyal való kölcsönhatásban. Láttunk számos olyan pontot
is, ahol bizonytalan, csúszkál, ellentmondásos a véleménye. Ha pedig
túllépünk a személyen, mert nem a személyt támadjuk, akkor az
általános tanulság ez: hit és tudás ellentétes, és egy bizonyos ponton
mindig meg is jelenik az ellentmondás.
Hogy tudományos világképét össze tudja egyeztetni
neveltetéséből adódó vallásos hitével, Freund Tamás bizonyos pontokon
ellentétekbe, dilemmákba, kérdésekbe ütközik. Egyeseket elfed, másokon
morfondírozik, némelyiknél pedig ide-oda csúszkál. A könyvben is
találunk még további példákat, olyanokat is, melyek nem tudományosak,
például a 22. oldalon arról, hogy Isten hogy ítéli meg az anyagi,
genetikusan meghatározott, illetve nem meghatározott örökletes
tulajdonságokat, valamint a lelket. Gondja van a Purgatóriummal is, és
a nagyon fiatal gyermekek végső ítéletével is. Kérdéseire nem kap
igazán jó választ a vallástól. Sokkal csodálatosabb válaszokat azonban
maga is előad bizonyos kérdésekre a tudományból. Talán ez majd egyszer
végleg eldönti a dilemmáját.
Végezetül, Freund Tamás a 183. oldalon arról
beszél, hogy Magyarországon az igazán ismert agykutatók körében nagy a
hívők aránya. Hámori József nem publikált felmérésére hivatkozik.
Ezután erre magyarázatot is ad, miszerint az agytudomány az a komplex
jelenség, ahol leginkább megmutatkozik Isten. Ez csábítóan hangozhat a
hívőknek, de valószínűleg nem igaz. Azért nem, mert a trend még ha
igaz is, csak magyar. Nyugaton a tudósoknál az ateizmus sokkal nagyobb
arányban van jelen, mint a közembereknél, és minél jelentősebb a
tudós, és minél „élőbb” tudománnyal foglalkozik, annál inkább jellemző
(Shermer, 1998). Még megdöbbentőbb a helyzet az Egyesült Államok
legkiválóbb tudósait magába foglaló National Academy of Sciences
esetében, ahol csak 7% a személyes Istenben hívők aránya (Dawkins,
2009, 117.), a Royal Society esetében pedig csak 3,3% (Dawkins, 2009,
119.). Ha Magyarországon máshogy van, akkor inkább valószerű, hogy az
itteni agykutató közösségnél található valamilyen effektus, mint, hogy
az Egyesült Államok és Nagy-Britannia tudósainak nagy része nem elég
intelligens ahhoz, hogy felfogja az agy komplexitását.
Kulcsszavak: hit, tudás, test-elme dualizmus, monizmus
IRODALOM
Bolberitz Pál – Freund Tamás (2010): Hit
és tudomány – A reménység végtelen útjain. Éghajlat, Budapest
Dawkins, Richard (2009): Isteni téveszme.
Nyitott Könyvműhely, Budapest
Forrai Gábor (szerk.) (2002): Mikor
igazolt egy hit? Ismeretelméleti szöveggyűjtemény. Osiris–Láthatatlan
Kollégium, Budapest
Shermer, Michael (szerk.) (1998): Do You
Believe in God? Skeptic. 6, 2,
Matsuhashi, Masao – Hallett, Mark (2008):
The Timing of the Conscious Intention to Move. European Journal of
Neuroscience. 28, 2344–2351. DOI: 10.1111/j.1460-9568.2008.06525.x
|
|