A relativizmus legalább két dologban hibádzik. Az
egyik – ahogy arra már Platón is rámutatott (Platón, Theaitétosz,
171a) –, hogy önellentmondásos, a másik, hogy nincs olyan, hogy „nem
parttalan relativizmus”. Legalábbis a tudományfilozófiában. Mindkét
problémára ékes gyakorlati példát fogunk találni abban a könyvben,
amelyről cikkem szól: A tudomány határai (Kutrovátz et al., 2008, a
továbbiakban röviden: TudHat).
A könyv a tudomány és nem tudomány, tudomány és
áltudomány problémáját járja körül mind a vonatkozó elméleti
hagyományok, mind pedig a hétköznapi élet gyakorlati
kérdésfeltevéseinek tükrében – olvashatjuk a TudHat hátlapján az
ismertetést. Az elméleti hagyományok az első öt fejezetben kerülnek
terítékre, itt tudományfilozófiai elméleteket és tudományszociológiát
ismertetnek a szerzők. Ezután következnek azok az esettanulmányok,
amelyek a gyakorlati kérdéseket illusztrálják, szó van asztrológiáról,
kreácionizmusról, holokauszttagadásról, parapszichológiáról és
akupunktúráról.
Megjelenése után a könyv sok recenziót kapott,
amelyek általában jóindulatúak, egyetértőek voltak, dicsérő szavakkal
méltatták. Ez alól talán csak a Fizikai Szemle kivétel (Füstöss,
2008), de a kritika itt sem elég erős. Már csak azért sem, mert Füstös
láthatóan egy átfogó bemutatót akart írni, és az ezzel szembefeszülő
terjedelmi korlátok jelentkeznek a szövegszerkezet töredezettségén. Én
itt ezért elkerülnék egy átfogó bemutatást és részletes
„hibajegyzéket”. A könyv fő mondanivalójával fogok csak vitatkozni.
A tudomány és áltudomány lehatárolásában, azaz az
ún. demarkációs problémában valamiféle relativizmus sejlik fel.
Ugyanakkor a feyerabendi „bármi elmegy” relativizmusától maguk a
szerzők is minduntalan távol akarják tartani magukat (Kutrovátz et
al., 2008, 49.). Mint azt alá fogom támasztani, ez lehetetlen
próbálkozás. A szerzők egy ál-objektivizmus nevében kínosan egyenlő
távolságra akarják pozícionálni magukat mindegyik féltől, ám még ez
sem fog sikerülni nekik.
A szerzők feltehetően az ún. science studies (a
tudományos tudás szociológiája) erős programjának a hívei, de explicit
módon ezt nem állítják, sőt, az erős program bemutatása a könyvben
meglepően kurta. Mégis, a következő tézisek kivehetőek:
1.) A tudomány nem kitüntetett megismerési forma.
2.) A tudománynak nincs univerzális módszere.
3.) A tudomány nem határolható el az áltudománytól,
legalábbis nem univerzális elvek alapján.
Vegyük észre, hogy bár 2.) és 3.) következnek
egymásból, ezekből nem következik 1.)! Továbbá, az első állításnak
többféle variánsa is lehet, például a tudomány lehetne több lehetséges
módszer közül csak, éppen hogy, a legjobb, vagy lehetne az egyetlen
valamirevaló módszer széles e vidéken.
1.) és 2.) olyan módon van kapcsolatban, hogy akik
a tudományt kitüntetett megismerési formának tartják, azok ezt
általában és/vagy nagyrészt a tudományos módszerben látják. A tudomány
számunkra azért rendkívüli, mert az egyetlen diszciplína, amely
logikus módszert fejlesztett ki a megismerésre.
Elvben „lehetséges” volna, hogy más diszciplínák
teljesen másfajta módszerek szerint folytassanak megismerést. Ezt az
áltudományok sokszor állítják is magukról. A TudHat-ban is
felfedezhető egy ilyen tézis nyoma, de végül is nem nagyon mutatnak be
alternatív, kikristályosodott módszereket, inkább csak a tudomány
módszerességének megkérdőjelezését láthatjuk. És ez mindjárt a könyv
kritikájának kezdete is.
A 39–41. oldalon találunk néhány ábrát, ahol –
vegyük észre – először az asztrológia és a tudomány kerül
összehasonlításra (sic!, mintha az asztrológia riválisa a teljes
tudomány volna, és nem a csillagászat), aztán pedig a tudomány már
csak önmagában szerepel. A TudHat-nak igaza van abban, hogy számos
mérce található ki, és talán van olyan is, amiben az asztrológia
versenyképes – nevezetesen az olvasók számában. Csakhogy nagyon is
kérdéses, hogy az olvasók száma és az igazság tényleg releváns logikai
kapcsolatban lenne egymással.
A 41. oldalon aztán olyan ábrát is láthatunk, hogy
a tudományban az összes felvetett kérdés arányában a megválaszolt
kérdések aránya csökken. Nem tudom, honnan vették a szerzők az összes
felvetett és megválaszolt kérdés számát és arányát. Kétlem, hogy az
ábra valódi adatokon alapulna. Ugyanis kétséges, hogy a „kérdések
száma” egy tényleg értelmezhető és meghatározható mennyiség-e. De még
ha az ábra értelmes és nem légből kapott volna is, ki mondta, hogy ez
egy releváns mércéje a haladásnak?
Ha feltesszük, hogy ez az arány csökken az időben,
akkor is további érvelési hibák vannak. (i) Ha így van, lehet, hogy ez
a csökkenés módszertől független szükségszerűség. (ii) Ha
szükségszerű, akkor semmi köze nincs ahhoz, hogy melyik a legjobb
módszer. (iii) Végül, ha az arány időbeli változása függene a
módszertől, akkor hiányzik annak összehasonlítása, hogy ez a görbe
hogyan néz ki a különböző rivális módszerekre.
Merthogy a TudHat-ban általános hiányosság, hogy
bár sok esettanulmány van, nagyon kevés tényleges összehasonlító
elemzést végeznek a tudomány és az áltudomány eredményességét
illetően. Például nem is merik állítani, hogy az asztrológia
olvasottságon kívül bármelyik mértékben jobb volna. Márpedig
tisztességes érveléshez fel kéne mutatni legalább egy alternatívát,
amelyik legalább egy olyan mércében jobb, ami releváns, azaz lehet
valami köze a tudás igazságához.
Ezután egy filozófiatörténeti áttekintés
következik, amely – bár hatásos ábrákat használnak szemléltetésül –
igencsak elnagyolt. A könyv egyik nagy dilemmája, hogy bár
szakfilozófusok írták, de azért modern, fiatalos és szórakoztató is
akar lenni, így sok hatásvadász ábra szerepel benne. Némi
szakirodalmat is találunk, de ezen a területen nagy hiányosságok
vannak. Hogy csak arról beszéljek, amihez legjobban értek, Rudolf
Carnap filozófiáját a magyarul elérhető kevés irodalom közül csak a
legismertebbel illusztrálják. Tökéletesen figyelmen kívül hagyják
Carnap későbbi munkásságát és egy egész filozófiatörténeti iskolát,
amely erre épülve teljesen más színben mutatja be Carnap munkásságát,
mint a szerzők (lásd Brendel, 2007).
Nézzük meg a filozófia és tudomány viszonyát
először a szerzők relativista nézőpontjából! Ha a tudományban minden
elmélet megbukik előbb-utóbb, akkor a filozófiában ez még inkább így
van. Ezt tekintve, mit mondjunk akkor az erős programról, mint a
TudHat feltehető elméleti alapjáról? Az talán nem egy olyan filozófiai
elmélet, amely a relativizmus szerint előbb-utóbb idejétmúlt lesz? Itt
köszön vissza a relativizmus első problémája: az önellentmondás.
Ha nem a relativizmusból indulunk ki, akkor a
tudománnyal kapcsolatban mindenképpen helyes megfigyelés, hogy sok
tudományos elmélet megbukott. Ebből nem helyes arra következtetni,
hogy minden tudományos elmélet meg fog bukni, vagy pláne arra, hogy
nincs is igazság. Vegyük észre, hogy ha azt is hiszi valaki, hogy a
tudomány sosem éri el az igazságot, attól még konvergálhat hozzá! És
ebbe még az is belefér, hogy nem monoton módon. Ez esetben még mindig
lehet kitüntetett abban az értelemben, hogy az egyedüli konvergens
diszciplína, vagy azáltal, hogy a leggyorsabban konvergáló. Sőt, a
gyors konvergenciához egyenesen szükséges lehet, hogy sok elmélet
gyorsan megbukjon.
A tudományfilozófiához sok aldiszciplína tartozik,
például a tudománytörténet, a tudományszociológia, tudásszociológia,
tudományos metodológia. A TudHat a tudásszociológia egyik elméletét
képviseli. Kérdéses, hogy miért volna ez illetékes a demarkációs
probléma eldöntésében? Természetesen a tudásszociológiával, mint
olyannal, nincs gond. Hasznos, ha a tudományos kutatást, sőt az
áltudományt is szociológusok vizsgálják. De azt nincs okunk elfogadni,
hogy ők mondják ki a végső szót a demarkációs problémáról, mivel az
nem szociológiai kérdés.
A szerzők felidézik (Kutrovátz et al., 2008, 70.),
hogy Paul Feyerabend kimutatta, minden szabályt megszegtek a tudomány
történetében. De az elvek megsértése nem jelenti, hogy nincsenek
elvek, még csak azt sem, hogy nincsenek érvényben. Gondoljunk csak
arra, hogy ha valaki kétszázzal végigszáguld az M7-esen, és nem
történik semmi baj, sőt, még el is éri az esti meccset, akkor ebből
nem következik sem az, hogy a sebességkorlátozás szabálya nincs
érvényben, sem az, hogy nem helyes! Abban az esetben sem, ha az
illetőt megállítják, és korrupciós úton sikerül elintéznie a dolgot.
Amíg az ilyen esetek száma nem ér el egy bizonyos
kritikus tömeget, addig továbbra is jogosan hangoztathatjuk, hogy a
közúti közlekedésünk lényegesen jobb az anarchiánál, és ebben szerepet
játszanak a KRESZ normái.
A normák helyességét nem lehet egyedi kivételek,
visszaélések felmutatásával megcáfolni. Ahogy azt a tudományban már
megszoktuk: ha valaki ilyesmire vállalkozik, akkor alapos statisztikai
igazolást kell felmutatnia arról, hogy a szabályok nélkül vagy más
szabályokkal a rendszer hatékonyabb vagy legalább nem kevésbé
hatékony.
Ahogy Csányi Vilmos mondta egy interjúban: „Az
említett könyvemből is azt szűrte le valaki, hogy milyen borzalmas a
tudomány, mert lopnak, csalnak, hazudnak benne. Szerintem meg ez
nagyon derűs történet, amiben persze lopnak, csalnak, hazudnak,
|
|
ahogy mindenhol másutt. Ennek ellenére a tudomány
mégis létrehozza az eredményeit, ami például a politikára nem mindig
igaz.” (Palugyai, 2010) Nos, ha ez így van, akkor a tudomány bizonyára
azért fejlődik annak ellenére, hogy az elveit sokszor megcsalják, mert
ezek az elvek annyira hatékonyak, hogy még így is, korrumpálva is
jelentős hatással bírnak. Ez pedig tényleg csodálatos egy dolog.
Ahogy sok recenzió megjegyzi, bár a szerzők
semlegesnek mondják magukat, egyáltalán nem azok. Ha saját nézeteikből
indulunk ki, nem is gondolhatjuk, hogy semlegesek lehetnének.
Természetes, hogy ha valaki elutasítja az objektív módszeresség
lehetőségét, akkor aligha lehet objektív. A szerzők különféle módon
viszonyulnak áltudományokhoz: a holokauszt-tagadással szemben nagyon
szigorúak, mert súlyosabbnak gondolják a következményeit. Ami
egyébként teljesen jogos erkölcsi szempont, de nem jogos tudományos
szempont és nem is objektív szempont. Érdekeik, érzelmeik szerint
válogatnak. És nem is tehetnek mást, hiszen maguk hirdetik azt, hogy
nem is lehet másképp tenni. És mégis hirdetik, hogy ők mások. Alapvető
ellentmondás.
De bevallják ezt a szerzők is. Láng Benedek
magyarázza a Magyar Narancsnak adott interjúban (Barotányi, 2008),
hogy miért voltak olyan esetek, amikor az esettanulmányokban
belecsúsztak „a lövészárok egyik oldalába” (Zemplén Gábor kifejezése
ugyanott). „Fontos, hogy ilyenkor gyengébbnek találjuk a megvizsgált
fél érveit, stratégiáját a saját szempontjai szerint – nem erőltetünk
rá külső mércéket…” No de álljunk meg egy szóra! Azt mondják a
szerzők, hogy a kreácionisták és a holokauszttagadók a saját
mértékrendszerük szerint sem állták meg a helyüket? Tehát, hogy ezek
az emberek olyanban hisznek, amiben a saját keretrendszerük szerint
sem kellene hinniük? Valójában semmi ilyet nem mutattak ki.
Milyen lehetőségek vannak itt? Először is ki lehet
mutatni, hogy az áltudományok nem felelnek meg a tudományosságnak. Ezt
megteszik sokan mások, és a TudHat nem ezt tűzte ki célul. Lehetséges
volna rámutatni, hogy az áltudományok objektív áltudományos elveknek
nem felelnek meg. A TudHat azt állítja, hogy ezt teszi. Csakhogy az
áltudománynak nincs módszertana, nem is találunk ilyet a könyvben. De
akár van, akár nincs, az áltudományok a saját szempontjaik szerint nem
buknak meg.
Vannak továbbá ezektől teljesen különböző
szubjektív szempontok: etikaiak, társadalmiak, politikaiak. Ezügyben
vegyes a helyzet. A holokauszttagadás és a kreácionizmus között a fő
különbség ebben van. Ez az oka a szerzők különböző megítélésének, és
nem az, amit a TudHat állít magáról. Nagyon helyes egyébként, hogy a
holokauszttagadást a társadalom többségi értékrendje szerint
elítéljük, de észre kell venni, hogy ez egy szubjektív szempont.
Richard Dawkins használja egyébként a
holokauszttagadók példáját könyvében, és azt állítja, hogy az evolúció
legalább olyan jól igazolt, mint a holokauszt (Dawkins, 2009, 4.). A
kreácionizmus tehát legalább annyira áltudomány, mint a
holokauszttagadás.
Ez tehát a relativizmus végeredménye: az, hogy a
holokauszttagadást azért utasítják el, mert politikailag nem korrekt,
nem azért, mert a tudományos elveknek nem felel meg, és nem is azért,
mert az objektív áltudományos elveknek nem felel meg. Mi ez, ha nem
wishful thinking? Ha objektív elvek helyett társadalmi értékek szerint
fogadjuk el, és utasítjuk el az elméleteket, akkor mi akadályozza meg,
hogy társadalmi megrendelésre gyártsák őket? Ha nem az igazsággal
valamilyen kapcsolatban lévő elvek a meghatározóak, akkor mi fogja a
társadalmilag népszerűtlen igazságokat érvényre juttatni? Mi van, ha a
politikai kurzus változik? Nem Liszenkóhoz jutunk így végül?
(Hargitai, 2003)
Tegyük fel, hogy megváltozik a közhangulat, az
emberek értékrendje, akkor nem lobogtathatnák-e a holokauszttagadók A
tudomány határait egy szélsőjobb diktatúrában? Nem mondhatnák azt,
hogy a tudományfilozófiai csatát megnyerte már nekik az erős program?
Nem válna-e a holokauszttagadás ilyen elvek mentén tudománnyá? Nem azt
várjuk-e el, hogy a tudomány ebben a világban is ellenálljon, és
hangoztassa: „nekünk objektív demarkációs kritériumaink vannak, melyek
szerint a holokauszttagadás nem tudomány, és a holokauszt megtörtént
esemény volt”?
„Félő, hogy a szerzők minden elővigyázatossága
ellenére sokan félreértik majd a könyv érvelését, ezért szögezzük le:
a kötet szerzői nem valamiféle parttalan történeti relativizmust
hirdetnek; nem azt állítják, hogy elvileg minden megismerési forma
egyaránt nevezhető tudományosnak, ha bizonyos személyek ilyen vagy
olyan érdekből valaha is tudományként tekintettek rá.” – írja az Élet
és Irodalom (Bárány, 2008). De nem félreértésről van szó. Nem látni
azt, hogy ha elindulunk az ő útjukon, akkor ugyan hol lenne a határ,
amely megállíthat a parttalan relativizmus előtt. A könyv szándéka
szerint be akarja mutatni, hogy nincs határ tudomány és áltudomány
között. De azt nem mutatja meg, hogy hol a demarkáció parttalan és nem
parttalan relativizmus között. Nem véletlenül: ez utóbbi demarkáció
valóban nem létezik.
Ugyanis a tudományfilozófiában minden relativizmus
parttalan. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy a mértékek nem állandóak,
akkor csak annyi a különbség, hogy kerülő úton jutunk Protagorászhoz:
a mértékek mértéke az ember, ha pedig a mértékek mértéke az ember,
akkor végül is mindennek mértéke az ember. Ha a tudományosság
mértékeit az emberek igényeire bízzuk, akkor egy szélsőjobb világban a
holokauszttagadás tudomány lehet.
Feyerabend „bármi elmegy” elve és a TudHat
relativizmusa között annyi a különbség, hogy a TudHat szerint a
mértékeket a társadalom, az intézmények, közösségek határozzák meg. De
azokat ki alakítja ki? Hát az emberek.
Mind a TudHat, mind Feyerabend relativista az
episztemológiában. A különbség közöttük nem episztemológiai. A TudHat
szerzőit a parttalan relativizmus szakadékába eséstől csak a politikai
konzervativizmusuk állítja meg: nem nagyon feszegetik azokat a
konvenciókat, amelyeket a társadalomban beléjük neveltek, Feyerabend
azokat is elveti. Feyerabend a társadalmi konvenciókat illetően is
relativista, a TudHat konformistább. A TudHat szerzőit csak a
politikai nézetük állítja meg, hogy a holokauszttagadásra
„kacsintgassanak”.
A TudHat Feyerabendet idézi, miszerint ma a
tudomány azért vezető diszciplína, mert pozitív diszkriminációban
részesül (Kutrovátz et al., 2008, 71.), és ehhez a szerzők
csatlakoznak. Pedig maguk cáfolják ezt meg a 9. fejezetben, amikor
bemutatják, hogy a parapszichológia intézményes, publikációs
eszközökben elérte azokat a lehetőségeket, amelyeket az elismert
tudományágak, és ezt mégsem sikerült tudományos elfogadássá
kovácsolni. Ennek pedig csak egy magyarázata lehet, hogy a
parapszichológia nem progresszív a lakatosi értelemben (Kutrovátz et.
al., 2008, 65.), nem tud haladást elérni, és hogy ezek szerint
mégiscsak van a tudománynak valamilyen módszere és demarkációja,
aminek köze van az igazsághoz, és amin a parapszichológia megbukik.
A tudomány csak kivételes esetekben kapott állami
hátszelet, és csak bizonyos országokban, például pont Liszenkó
ügyében. De pontosan Liszenko esete mutatja, hogy a tudományt nem ez a
hátszél működteti. Liszenko ellenében ugyanis az államilag nem
támogatott, és helyesnek bizonyult kutatási programok kerültek ki
győztesen.
Feyerabend azt sem képes megmagyarázni, hogy a
tudomány hogy nyert a történelem nagyobb léptéke folyamán. Ha ez a
hátszél annyira meghatározó lenne, akkor hogy lehet az, hogy a 17–19.
sz. folyamán nyertes diszciplínává vált a tudomány? Azt ugyanis túlzás
volna állítani, hogy a versenyt már a 17. században a tudomány javára
manipulálták (Kutrovátz et al., 2008, 71.). Feyerabend nem tudja
megmagyarázni, hogy a tudomány hogyan tudott legyőzni más
alternatívákat széllel szemben, ha csak azért nem, mert jobb,
hatékonyabb, módszeres diszciplínáról van szó, és mégiscsak erős köze
van az igazsághoz.
Kulcsszavak: tudomány, áltudomány, demarkáció, relativizmus,
tudományfilozófia, tudomány-szociológia
IRODALOM
Bárány Tibor (2008): Határvillongások.
Élet és Irodalom. LII, 33, augusztus 15. •
WEBCÍM >
Barotányi Z. (2008): „A tudós is
ugyanolyan laikus” – Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor
tudománykutatók. Magyar Narancs. XX, 43, •
WEBCÍM >
Brendel Mátyás (2007): ’Et tu mi fili,
Thomas?!’ – avagy bevett nézet a bevett nézetről. Világosság. 10,
93–107. •
WEBCÍM >
Dawkins, Richard (2009): The Greatest Show
on Earth. Black Swan
Füstöss László (2008): Kutrovátz Gábor,
Láng Benedek, Zemplén Gábor: A tudomány határai. Fizikai Szemle. 6,
235–237. •
WEBCÍM >
Hargittai István (2003): Kettős csavar – a
megkettőzött tudomány. Magyar Tudomány. 5, 549–556. •
WEBCÍM >
Kutrovátz Gábor – Láng B. – Zemplén G.
(2008): A tudomány határai. Typotex, Budapest
Palugyai István (2010): Meg kell
tanulni egyedül lenni. Születésnapi beszélgetés a 75 éves Csányi
Vilmossal. Népszabadság. május 9. •
WEBCÍM
>
|
|